Egy gyerek nem gyerek???

Elképesztőnek tartom, az emberek reakcióját egy-két esetben. Az egyik ilyen pl, mikor megtudják, hogy terhes vagy (persze te is csak kb 1 napja tudod) az első kérdés: Hogy fogják hívni?
De tényleg, igazából az ember még sokkos állapotban van, fel sem fogja mi történik, mit csináljon, eszébe sem jutott, hogy a gyereket hívni kell valahogy...
A másik ahogy megszületett a gyerek, tehát a sokk nem is elég kifejező a lelki és fizikai állapotra amiben vagy, mégis mi az első kérdés: Mikor jön a kistestvér?
Na most komolyan, az emberek hülyék vagy mivan?

Egyébként persze sokszor esik szó a kistestvér ügyről most már nálunk is. Én valahogy mindig egy gyerekről álmodtam, és ha őszinte akarok lenni még most sem vagyok teljesen odáig az ötlettől, hogy mindenképpen legyen még (szerencsés, nem ikres esetben) egy.

Rengeteg, cikk meg blog meg mindenféle tanulmány szól arról, hogy miért is rossz egykének lenni. Hááát, nem mindennel értek egyet. Érdekes egyébként, hogy nekem van tesóm, és mindig is imádtam őt. Ennek ellenére nem érzem, hogy egy embernek csak akkor lehet tökéletes élete, ha tesvére is van.
Persze belátok nagyon sok igazságot. A szövetség, az összetartozás, az egymásra számít(hat)ás, illetve egykeként, (a kicsit eltúlozva) koravénség, magasabb inteligencia, kreativitás stb stb.

Ja ilyenkor mindig szóba kerül az anyagi része is a dolognak. Sok ember van aki már az első gyereket is az anyagiaktól teszi függővé, igazából meg is értem. Ha egyszer ott a baba, nem akarsz tovább aggódni azon, hogy kibírod-e fizetni a drágább iskolát, nem hogy azon, van-e mit enni egyáltalán. Aztán a második gyereknél, megint jön, hogy gazdaságosabb, mert izé meg hozé, illetve, hogy még több pénzbe kerül ezért meg azért.
A helyzet az, hogy mi is egy drágább ovit/isit néztünk ki a Mayának. A Zolival mi mindketten jobbnak látjuk a Waldorf oktatást a hagyományossal szemben, viszont meg kell, hogy mondjam, már az óvóda is olyan áron van, amitől az embernek akkor is könnybe lábad a szeme, ha van ötlete, hogy honnan szedje rá a pénzt.

Másrészt én nem vagyok annak a híve, hogy ha szültünk egy gyereket, akit mi akartunk akkor azonnal rohanjunk vissza dolgozni, ilyen-olyan okok miatt. Az viszont már egy másik kérdés, hogy ha jön a kistesó, akkor mennyi ideig van egy nő "elzárva" a külvilágtól.
Már bocs a megfogalmazásért. Persze lehet emberek közé menni, és sok ismerősöm a gyereket is ráncigálja mindenfelé magával. Ez nekem nem annyira megy. Én azért azt hiszem az első 2-3 évben amennyire lehet, inkább nekünk kell a gyerkőc napi rendjéhez alkalmazkodni, és nem őt a miénkbe kényszeríteni. Így viszont azért nem mindig egyszerű. A rengeteg öröm, vigyorgás és boldogság mellett is elveszít az ember barátokat, kapcsolatokat. Másrészt, vannak gyönyörű anyukák a játszótéren is, de most legyünk őszinték. Fagyjon be a seggem a miniszoknyában és a szövetkabátban a játszótéren, úgy, hogy a Maya esetleg pont ölbe kívánkozik sároslábbal. Vagy kezdjek el sminkelni séta előtt, miközben tudom, hogy a saját reggelimet is alig bírom összehozni? Mások hogy csinálják?
Kis kor különbség a gyerekek között? Jó ég. Mennyi energiája van néhány embernek???
Nagy korkülönbség? Na ez megint egy külön téma. Ez már biztos nem azt a célt szolgálja, hogy a gyereknek legyen kivel játszani, és együtt felnőni.

Hosszas beszélgetések után, végülis arra jutottunk a Zolival, hogy ha minden (értem ezalatt az anyagi és párkapcsolati dolgokat is) jól alakul akkor a legideálisabb kor különbség nálunk a 4 év lenne. Azt hiszem 2 év kevés nekem, mert a dackorszak közepére kistesót szülni. Hát ne röhögtessen senki azzal, hogy ez jó ötlet, és nem lesz testvérféltékenység. 3 éves korban a gyerekek oviba mennek, akkor az ugye nem kis változás (úgymond trauma) a megszokotthoz képest. Esetleg szükség lehet a szülő figyelmére, és nem arra, hogy a kistesó miatt észre se vegyük, hogy van már egy nagyobb gyerekünk is. 4 éves korban, én úgy hiszem, már sokkal érettebben lehet velük kommunikálni, egy éve közösségben van, aminek a ritmusát fel is tudta venni, és még messze van a következő nagy váltás. Szóval én most ezt találom ideálisnak.

Na ezt most kifejtettem itten vala. Asszem továbbiakban is ilyen elméllyült monológokra lehet majd számítani.

Vélemények a témában???

Olyan sokszor szeretnék írni, és valahogy mindig hanyagolom ezt a blogot. Érdekes, hogy amig az előzőn mindent összehordtam, és minden lelkinyomoromat leírtam, addig itt, ahol aztán tényleg lenne mit mesélnem, állandó a csend.
Persze észrevettem, hogy egyre nehézkesebben fogalmazok. Szeretnék marha szórakoztató lenni, aztán semmi nem jut eszembe, pláne nem vicces. Pedig most aztán van nálunk: hajcihő, kitűnő hangulat, papa, mama, gyerek(ek), zene-bona, ricsaj. Ja és persze a csupaszív szeretet.

Kicsit persze a Szirka bloghoz hasonlóan én is szerettem volna csomó érdekességet is leírni, a gyerekekkel illetve a tudni valókkal kapcsolatban, de ez is elmaradt. Na itt azért közre játszik az is, hogy az iwiw-en csináltam egy témába vágó klubot, ami nagyon jól indult, de sajnos egy személyesen is elég jól ismert anyuka szeret szart kavarni és rosszindulatúskodni, úgyhogy igazából, ahogy már csak az én életemben ez valahogy mindig alakul, sokszor eszmecsere helyett, köpködés vagy mély hallgatás van.

Itt is néha ahelyett, hogy a jó tippeket adagolnám, néha rámjön, hogy kinek a jóédesanyját, és mivel a blog mégsem ilyesmiről kéne, hogy szóljon, általában ilyenkor sem írok.
Végülis azt hiszem, hogy most, hogy már talán csak Elvis olvas néha, igazából lefogom írni a nagy idegrohamaimat is. Mé' ne?

Nálunk egyébként az van, hogy Zoltánnal nap mint nap megdöbbenünk a Mayán. Hihetetlen ez az időszak. Oké az ember valamilyen szinten felocsúdik abból, hogy a köldökzsinór elvágásától egy évre (nem is beszélve a [itt most valami nagyon nyál aláfestőzenét kéretik elképzelni] a két sejt egyesülésétől eltelt x időről) mennyi csodán mentünk keresztül. (fejét először emeli a baba, először mosolyog, fordul át, ül fel stb stb) és még persze mindig mindennek az elején vagyunk, most már napi szintű a megdöbbenés.
Már azért próbáljuk magunkat és a Mayát nem hasonlítgatni másokhoz és csak úgy büszkék lenni, ez néha azért nem könnyű. Mindenesetre, megdöbbentő mikor a gyerek egyszer csak mindent ért egyszerűen szavakból. Illetve egyre komolyabb szinten kommunikál. Nagyon nagy az interakció ebben az időszakban.
A Mayus imádja a könyveket és az állatokat következés képpen az állatos könyveket is.
Az állathangokat már régóta utánozza, és persze időről időre vannak nagy kedvenceink, ilyen volt az oroszlánüvöltés, vagy a kigyósziszegés, ja és a kukorékolás. Most viszont ott tartunk, hogy elkezdtünk babajelezni.
Ez egy nagyon érdekes technika, a kommunikációt segíti. A sok okos (mert persze ebben a kérdésben is vannak okosok) persze itt is tud olyan érveket, hogy ha a gyerek mutogat akkor később fog beszélni, de ezek ugyanazok az emberek, akik azt mondják, hogy ha mindig szopizik a gyerek elalvás előtt akkor sosem fog tudni másképp elaludni. Jaja logikus, majd az oltárnál mutogatni fogja az igent, és a nászéjszakán az aktus után megszoptatom én is hogy biztos el tudjon aludni. Bocs, hogy közönséges formámat hozom, a lényeg, hogy eddig még egyszer sem bántam meg, hogy nem hallgattam a bölcs öregekre, akik mindent olyan nagyszerűen tudnak.

Babajelezéssel kapcsolatban annyi a lényeg, hogy a kutatások szerint azok a babák akik használják, állítólag hamarabb tudnak beszélni (legalábbis hamarabb, mint anélkül tudnának), sokkal nagyobb az önbizalmuk a kommunikációban mert hamar meg tudják értetni magukat, és sokkal bővebb szókincsre tudnak szert tenni, korábban mint a kortársaik.
Amit az okosok mondanak az pedig az, hogy ha a gyerek csak mutogat és te mindent megértessz, akkor majd lusta lesz beszélni. Ó igen??

Nálunk az van, hogy én felhagytam az idegbeteg életstilusommal, és nagyon nyugodt vagyok (na azért Zoltánnal nem, nem akarom kizökkenteni). Szóval ahelyett, hogy bármiért kiabálnék, inkább nyugodt maradok és inkább elmondom százszor. És jé megérti. Néha már segít is egy-két dologban. Persze persze nem olyan könnyű ez az időszak. Egy-két ismerősöm őrülten panaszkodik, hogy nem bírja, én viszont őrületesen élvezem. Igazából, meg kell, hogy mondjam, nagyon sokat számít, hogy Zoli és én nagyon egyetértünk azügyben, hogy egy anyukának mennyit kell a gyerekkel lennie, és olyan kivételes helyzetben vagyunk, hogy ehhez tartani is tudjuk magunkat. Szuper dolog ez.

Az a helyzet, hogy megint 3 ember írogat msn-en, és így megint egy rakás szemét lett a blogom állaga, de majd igyekszem összeszedni magam. Nem fogadkozom, de gyakrabban fogok írni.

agyő

AZ ELSŐ ÉV

Eltelt egy év.
Hihetetlen egy nagy csoda ez. Ma van a barátnőm szülinapja, akivel együtt voltunk terhesek.
Tavaly ilyenkor emlékszem már pont ott tartottam, hogy elegem van és nem érdekel már az sem, hogy mikor fogok szülni. Reggel felkeltünk és a postás nem sokára hozta a könyvet amit még mindenképpen szülés előtt szerettem volna megkapni. Örültem neki.
Aztán megbeszéltük, hogy este szülinapi partira megyünk, de mivel közben úgy tűnt, hogy szivárog a magzatvizem, gyorsan a kórházba rohantunk inkább, és lemondtuk a bulit. Majd teljes elkeseredettséggel, és azzal a tudattal, hogy ez a gyerek örökre bent marad, visszakéretszkedtünk a szülinapi terhes zsúrra.
Marha jól éreztük magunkat. Addigra nekem már annyira hiányzott, hogy kicsit szórakozzak. Emlékszem a Barbi odáig volt, hogy bár két héttel későbbre van kiírva, biztos ő szül hamarabb, mert neki már teljesen le van ereszkedve a hasa. Hát igen, mivel az én hercegnőm éppen úgy döntött, hogy megszületést lehetetlenítő pozicíóban tölti az utolsó pár napját.
Aztán akkor este a szokásosnál picivel erősebb fájásaim voltak, de kicsit mozogtam nem foglakoztam velük. Majd másnap reggel beindult a buli. Bár én délután egykor még kételkedve hallgattam anyám hangját a telefonban, aki szerint már vajudtam. ÁÁÁÁ gondoltam, mindig azt mondják, hogy az annyira más érzés mint az addigi hasfájások, hogy én még biztos mindig csak valami álvajudáson megyek keresztül. Délután 6 kor már nem nagyon jutottak ilyesfajta kétségek az eszembe. Este félnyolckor a kórházban már meg is erősítették, hogy nem vagyok nagyon hülye, aztán pikk-pakk másnap délre meg is szültem. :))

És akkor ott volt végre Ő . Mostanában mennyiszer jut eszembe az az időszak. Istenem milyen szép volt. Na nem mintha most nem az lenne, de mégis már van min nosztalgiázni.

Emlékszem mikor először megláttam.... feküdt a pocakomon, lógott ki belőle a köldök zsinór, és ÉLT. Büszke voltam rá. Jó jó, így persze hülyén hangzik, de én akkor úgy éreztem minden szülési és születési nehézségi rekordott megdöntöttünk így joggal voltam büszke.
Aztán 1-2 percel később, mikor már becsomagolva ismét megláttam, akkor már a Zoli kezében, csak annyit tudtam mondani: "Úgy néz ki mint apád" Ezt azért nem átszellemülten boldog hangsúllyal jelentettem ki, apósom ugyanis sajna nem a föld legszebb teremtménye.

Annyi minden jut eszembe, nem is tudom mit kéne leírni és mit nem. Azt tudom, hogy az én anyai szigorom és minden elvem aznap estére megdőlt. Együtt aludtunk.
Nagy szerencsénk volt, egy személyes kórházi szobát kaptam, ahol a Maya végig ott volt velem. (úgy tudom Angliában egyébként is minden kórházban az anya mellett marad a gyerek, ha nincs baja). Zoli is addig maradhatott bent ameddig csak akart a többi apukával ellentétben.
Rajta kívül egyedül a Barbiék jöttek meglátogatni. Nagyon jól esett, és hogy őszinte legyek bár a Zoli rengeteg kaját hordott be nekem a Barbiék rakottkrumplija amit éjjel 11-kor hidegen kanállal lapátoltam be, az életemet mentette meg.

Persze felejthetetlen élmény az első kaki is, amitől én azért tartottam is egy kicsit. Több okból is emlékezetes a dolog. Egyrészt, mert 4-6 órás kórházi tartózkodás helyett 3 napig kellett bent lennünk, úgyanis az én gyermekemnek esze ágában sem volt kakilni, egészen addig amig már csak 5 percre volt attól, hogy becsövezzék, és megvizsgálják, minden rendben van-e vele. (Tiszta anyja). Aztán persze azért is, mert mikor végre nagy örömünkre bekakilt. Akkor a nővér belépett a szobába, hogy ő meg akarja mérni a súlyát, de persze nagyon szívesen megvárja amig előbb tisztába tesszük. Na akkor levettük róla a pelust, én megfogtam a lábát és rosszul lettem. Én öklendeztem. A Zoli minden vatta pamaccsal egyenként szaladt a csaphoz meg vissza, és mosta a popsit, a Maya meg úgy döntött, hogy ha már egyszer elkezdte, akkor nem egy könnyen hagyja abba. Szóval vicces volt. A nővér is nagyon jól szórakozott. Fetrengett a röhögéstől, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő még ilyen anyát nem látott. (Vajon hogy értette? :) )

Végre haza vihettük az mi pici babánkat. Otthon voltunk és ....., hopp ott volt egy gyerek. Mit kezdjünk vele, mikor sír? mikor nem sír? Aztán szép lassan, vagy talán nem is olyan lassan belerázódtunk.
Én nagyon boldog napokat éltem. A Zoli őrült sokat dolgozott, és mindamellett megállás nélkül segített a Maya körül.
Én hónapokig halálra aggódtam magam, hogy a gyerek biztos túl él-e mindent, aztán szép lassan lenyugodtam.

Az élet persze sosem tért nálunk vissza az úgy nevezett régi kerékvágásba, de én azt érzem, hogy ez nem is baj. Az ember nem azért választ új életformát, hogy a régikeréknyomon döcögjön.

A barátok nagyrésze sajnos elmaradozott melőlünk. Ezt én rosszul éltem meg. Sokáig úgy éreztem, hogy bele vagyok kényszerítve ebbe a hülye kismama világba, ahol mindenki mindent másképp lát jónak, és folyamatosan egymást kritizáljuk. Azt hiszem most már ezen is túl vagyok.
Végre érzem, hogy megint különálló élőlény vagyok, és ezáltal az anyaságot is még pozitívabban tudom megélni.
Azt gondolom ez nem is csoda, hiszen itt van egy gyönyörű babám. Aki jár, állathangokat utánoz, amik közül az oroszlánüvöltés a legtutibb. Magyaráz, örül, haragszik, puszit ad. És ma először bilibe pisilt.
Szóval csoda hogy büszke anyuka vagyok??? Egy imádni való tündérrel élem az életem, és úgy érzem a világ újra nyitva van.

Fontosnak tartom azért azt is leírni, hogy én valahogy mindig úgy éreztem, hogy nagyon nagy az összhang a lányom és köztem. Nekem nem kellett több, hónap míg kitanultam melyik sírása mit jelent, és hogy mikor mit is kell reagálnom. Ahogy egyre nőtt és fejlődött ezt egyre igazabbnak éreztem. Most is azt gondolom, hogy nagyon könnyű volt vele, és örülök, hogy ő minket választott szüleinek. Egy igazi huncut csibész ez a csaj, tele zeneszeretettel, amit mi szintén nagyon fontosnak találtunk mindig. Nagyon remélem, hogy ezt az életvidámságot sikerül benne megőriznünk, és mindig jó irányba segítenünk őt.

Azt hiszem, hogy bár a saját cinikus stilusomtól kissé eltértem, ez most egy ilyen évfordulón megengedhető. Sőőőt tervezek egy kicsit összeszedettebb ömlengést, több élménnyel az első évből.


puszi, pá

Godzilla, avagy Maya a megállíthatatlan

Néha annyi szuper cím jut eszembe egy- egy bejegyzéshez, hogy nincs is annyi írni valóm, mint amennyi címem. Ráadásul, van amikor már annyi mindent elakarok mesélni, hogy egésznap mondom fel magamban, hogy mit is írok majd ide, aztán itt a nagy alkalom, hogy végre írhatok, lássuk mi lesz belőle...

Nem tudom, olvastátok-e a Galaxis Utikalauz Stopposoknak című nagysikerű könyvet, valamint folytatásait (ha nem akkor hajrá), abban írják, hogy hogyan is tanulhat meg az ember repülni.
A lényeg, hogy megbotlassz, vagy egyéb módon megpróbálsz elesni, de közben annyira elbambulsz, hogy véletlenül elhibázod a földet, és kész máris repülsz. Ez eddig állítólag (a könyv szerint), csak egy embernek sikerült, és megnyugtathatok mindenkit, hogy ez nem az én lányom volt.

LONDON, 2 HÓNAPPAL KORÁBBAN...

Szinte biztos vagyok benne, hogy írtam már akár többször is, hogy a Maya egyszer megpróbált önállóan fejest ugrani az ágyról, és pont utolsó pillanatban közbeléptünk. Azóta az addiginál is mindig jóval magasabb és szélesebb barikádot építünk az ágyneműből és extra párnákból, hogy ez még véletlenül se sikerülhessen, és természetesen, továbbra is nagyon sűrűn benézünk a hozzá még akkor is ha -elvileg- alszik. Jó ég mennyire megijedtünk akkor, össze-vissza kapkodtunk, hogy akkor most mit csináljunk, hogy a gyerek túl élje és nehogy egyszer tovább jusson.
Ezelőtt nem sokkal otthon beszéltem pár emberrel, és mondták, hogy az ő gyerekük leesett a konyha asztalról, vagy pelenkázó asztalról /családonként változó/.
Én persze merő jóindulatból, mindenkit azonnal elítéltem, mert micsoda felelőtlenségre vall. Egyébként most is azt hiszem, főleg mert mi oka lehet bárkinek egy hét hónapos gyereket a konyha asztalon altatni (ez történt), illetve milyen kósza ötlet az, hogy az én 7 hónapos gyerekem nem fordul utánnam a pelenkázó asztalról ha ott hagyom. Szóval ha őszinte akarok lenni ezeket az eseteket még most sem értem.

Mikor a Maya kimászott az ágy szélére én egy hétig kattogtam, hogy milyen anya az ilyen akinek a gyereke, idáig jut. Hát milyen lenne? Szuper! Más gyerek ilyenkor még kúszni sem tud, nem hogy mászni. (na persze ez lehet, hogy inkább a gyerek szuperségére vall nem az anyáéra)

Régebben a Maya úgy aludt el, hogy előtte még bekúszta magát a legkényelmesebb pozícióba, mostanában ilyenkor sajna ha kúszással próbálja inditani az alvást, elkúszik a kiságy végéig ettől kipattan a szeme és feláll.
Ébredni úgy szokott, hogy ha kialudta magát akkor vigyorog és magyaráz esetleg kiabál, hogy héj héj. Ha még álmos, csak felriadt, éhes vagy szomjas, akkor sír. Akkor cici következik és alvás tovább.

Tegnap Zoltán hazajött a boltból, hercegnő aludt, úgyhogy mondtam tartsa nyitva a fülét én megyek gyakorlom a trónon ülést (mint a Süsüben a kiskirályfi). Na hallom sír a gyerek, tehát
nyilván még nem aludt eleget. Bementem hozzá, felraktam töltőre, aztán mikor úgy tűnt, hogy visszaszunnyadt akkor letettem az ágyába. Kicsit kúszott, de otthagytam. Kiértem a konyhába, félperc múlva őrületes puffanás és sírás.
Hát embernek nem kívánom a következő kb 15 másodpercet. Azonnal tudod, hogy eljött a rettegett pillanat a gyerek lezúgott az ágyról. Rohanok a szobafelé, ajtó zárva. Te jóisten ennek a gyereknek volt ideje röptében bezárni az ajtót? Vajon hova eset, betudok menni, vagy még el is kell tolnom az ajtóval? Na jó pont nem ki tudtam nyitni az ajtót, szoptatós párna (bazinagy, az a legfőbb barikád) és Maya a földön. Oké. Hogy érjek a gyerekhez. Mi van ha eltört valamilye? Mi van ha a úgy eset, hogy ha megmozdítom gáz lesz? De itt van és sír. Nincs idő ilyen baromságokra fel kell venni! Fel kell venni! Szóval azonnal felkaptam, persze próbáltam óvatosan. Mire az apja beért utánam (kb 10 másodperc) már hallkult az egyébként sem egetrázó sírás.
Hívtuk a dokit. Na még az is külön szám volt, mert a Zoli elhagyta a telefonját, az ennyémmel meg leginkább csak bénázni tudott, tehát először rossz rendelőt hívott fel (előző lakhelyszerinti), ahol soha még az én gyerekmről nem hallottak. Aztán meg lett a jó szám. Ott először a recepcióval kell közölni, hogy mit is akarsz tulajdonképp. Addigra én már átnéztem a gyereket, ő volt kedves közben felülni, majd elmászni, mint aki nem is érti, mi ez a nagy herce-hurca.
Közben a Zoli a vonalban, és válaszolgat a kérdésekre, vérzik-e, puklis-e, eszméletlen-e, sír-e?
Nem, nem, nem. Erre a nő, dehát hallom. Ja éppen nevet.
Oké, szóval nem úgy inditottunk, hogy hülyének néztek. Na de azért az én helyemben ki nem telefonált volna legalább?? Az lett a vége, hogy az orvos visszahívott pár perc múlva. Megbeszéltük, mi volt, hogy volt. Kicsit röhögött, és mondta, hogy ne aggódjak, nem sokára beszorul az ujja a kis lyukakba (ez már megtörtént néha egyébként), ezentúl csak a konektor lesz érdekes (ennek szintén aktualitása van), vigyázzak a sütővel (ami egyébként Maya kedvenc játka (világít- nem világít)), lépcsőn legurulás (azt nem élném túl, de attól tartok a gyerek sem) valamit vízforraló. Aztán mondta, hogy jól van most már nyugodjak meg és igyak egy teát a gyereknek valószínűleg semmi baj. Oké.
Felhívtam apósomat, elmeséltem neki is a világdrámát. Annyira röhögött, hogy én nem hallottam ilyen jókedvűnek mióta anyósom meghalt. Ő is megnyugtatott, azzal kapcsolatban, hogy mik következnek ezután (púp a fejesn stb), és hogy a Bandinak sem lett baja, mikor a Zoli kiborította a babakocsiból. Aztán felhívta anyámat és ketten örültek tovább.
Nem volt könnyű megnyugodnom, de ezek után én is kicsit vidámabb voltam, egyébként a Mayán annyi változás történt, hogy még sokkal aktívabb és megállíthatatlanabb lett. Este már levetkőztetni is csak pelusig tudtam, aztán megkapaszkodott bennem, és indultunk. A pelót már apa vette le róla a folyósósn menetközben, és a hölgy kigyalogolt kézenfogva a fürdőszobába.

Másnap reggel felállta hintszékem hintázó lábtartójába kapaszkodva, amit azért megfogtam, hogy ne hintázzon addig, ezért inkább a keze csúszott meg jobb hijján, és úgy beütötte a fejét, hogy egyből megszereztük az első kék púpot is.

Egyébként minden szép és jó. Én a normálisság és a depresszió peremén billegve, mindig visszapofozom magam a valóvilágba. Egyébként mindenhol fáj, vagy ahol nem, ott zsibbad.
Tudom tudom, még csak most jön a neheze. De akkor miért mindenki akkor akar segíteni jönni, mikor a gyerek megszületik, és igazából semmi gáz nincs vele? Ilyenkor mindenki csak otthonról mosolyog.
Kiérti ezt????

Ne ne, azt nem, azt ne csináld, azt nem szabad

Erről az okos oldalakon és újságokban azt olvastam, hogy nem igen van jó hatással a gyerekre. Tehát elhatároztam, hogy én majd nem nagyon mondom.
Na ja, köztudott a gyereknevelés az úgy működik ahogy te azt korábban elhatároztad. Néha este 6-7 körül úgy érzem, mintha egésznap csak annyit közöltem volna a lányommal, hogy mi az amit nem szabad. Szegénykém :(
Na de őszintén, szabad vezetéket enni? Ez a gyerek szinte semmi mást nem akar. El is határoztam, hogy a vezeték evést soha semmilyen körülmények között nem fogom megengedni, és mivel a gyerek most már mászik méghozzá amerre ő akar, így a szókincsem 2 nap alatt 2 szavassá fejlődött, néha persze megeröltettem magam, és komolyra fordítva a szót megkérdeztem, hogy : "hát nem érted, hogy az veszélyes lehet?" Mindezek után odáig jutottunk, hogy a leghosszabb hosszabbítót a konektorból kihúzva és önmagába visszacsatlakoztatva feláldoztuk a gyermekitudomány oltárán.

Katikám, még mielőtt elfelejtem. Nagyon köszi az e-mailedet, válaszolok is majd rá. Az a helyzet, hogy a kommenteket tényleg akartam/akarom engedélyezni, de mivel három napom ráment, hogy visszaállítsam normálba, és mégsem úgy működik ahogy kéne, így feladtam. Próbálkozom majd még, de azért elég bosszantó a dolog.

Ó jaj mit is írhatnék. Az a helyzet nálunk, hogy a kishölgy akit már korábban is hiperaktiviának hívtam, most már teljesen magárahagyhatatlan. Ezért amíg elkészül a kajája, a konyhában leterítet pléden ül -egészen addig amig az (egyelőre általam) elé pakolt fél konyhaszekrény leköti, aztán eltűnik az asztal alatt, illetve egyéb izgalmas (leginkább vezeték lelő) helyeken.
Már jó ideje stabilan ül, mostanában mégis akkorákat bír borulni, hogy nem hiszem el. Persze az ember a saját anyját mindig hülyének nézi, mikor az meséli, hogy "ketten ültünk melletted mégis fejre estél az ágyról" Persze a Maya akkor esik a fürdőszoba kövön mikor én épp pisilek. - Morbid vajon, hogy viszem magammal a gyereket pisilni? - Ja és nem csak villanyszerelő, de kardnyelő is a drága. Míg a többi gyerek a fakanállal a lábast csapkodja, addig az én lányom a fakanállal (néha habverővel) a szájában ül és kézzel csapkodja a.... fakanál végét, majd a szájából nem kivéve az eszközt üt egyet-kettőt azzal is a lábason, aztán körbenyalja a lábast és kézzel megcsapkodja. A xilofonnal is jól játszik, egyik ütőt a szájába veszi és a másik ütővel csapkodja a már szájában lévőt. Anya kedvéért napi kétszer a xilofont is eltalálja. És a xilofon ütő az is amivel a szánkban, halált megvető bátorsággal úgy is pofára tudunk esni, hogy anya fogja az egyik karunkat, nehogy baleset történjék.
Igen ilyen az élet. Irigylek is mindenkit aki panaszkodik, hogy takarítás, mosás, főzés stb. Nálunk ez felejtő. Én mint anya teljesen elhercegnősödtem. Takarításhoz és vasaláshoz segítséget kellett kérnünk, bár a vasalásból azért kiveszem a részemet, mert úgy tűnik mi valami hibát vétettünk a jótündérrel és a kifogyhatatlan vasalnivalós kosarat kívántuk, valami sokkal szuperebb dolog helyett. A főzés az Zoltánnal felváltva, de jellemzően inkább ő intézi. A mosás meg..., hagyjuk, azt nem vállalom magamra hibaként. Az a Zoltán hobbija, nem is enged a közelébe :)
Más szóval és őszintén, nincs okom panaszra, mert minden segítséget megkapok, és a Zoli nagyon nagyon jó hozzánk. Ma például ő vitte a Mayát éneklős klubba, amíg én a tanfolyamomon ültem, kezemben a telefonnal, hogy mikor érnek oda, és hogy lássam ha valami baj van és hívnak. Persze már haza felé tartottunk, mikor egy pici tere-feréből rájöttem, hogy a Zoli telefonjára volt irányítva az enyém, ezért ha éppen egy ház omlott volna rájuk arról sem tudtak volna tájékoztatni.
óóóóóó rizsa rizselli teljesen mást akartam írni, erre elhúztam a szót megint unalmasnál unalmasabb dolgokkal. Viszont azt hiszem, megpróbálok kicsit gyakrabban írni, mert szívesen kiírnék magamból dolgokat.
Jaj csajok úgy hiányoztok, de komolyan. Fene nagy boldogságomban azért néha falnak mennék, egy áttáncolt éjszakáért, vagy csak egy átdumált délutánért.

Puszi, jelentkezem hamar

Memememe mamma

Képzeljétek a világ nem szivacsból van. Dráma. Illetve nem is ez a dráma önmagában, hanem, hogy ezt a Mayának elég alaposan meg kell tapasztalnia most már nap mint nap.
Azt olvastam valahol, hogy azok a gyerekek akik kicsit később kezdik a nagymozgásokat ilyen szempontból előnyösebb helyzetben vannak, mert már óvatosabban is kezdik felfedezni a világot.
A Maya szerintem a nagymozgásokat tekintve nem egy későn érő tipus, úgyhogy mindent úgy kell megismernie, hogy megkóstolja, megfogja, lehúzza, lefejeli, ráesik.
Jó oké, tudom ez a dolgok rendje, de a szívem szakad érte. Ennél jobban viszont sajna nem vigyázhatok rá, mert akkor már börtönbe zárnám és tényleg csak nagyon későn, talán még nagyobb áron tanulná meg, hogy mit hogy is kell, illetve lehet.

Egyébként nagyon jól vagyunk, nagyon büszke anyuka vagyok. Persze persze kutyából nem lesz szalonna. Most is mindent túl dramatizálok.
A Mayussal mi köztudottan együtt alszunk, ami úgy történik, hogy (mivel nem túl nagy az ágyunk) a kiságy egyik oldala le van véve és a kiságy az ágy mellé van tolva.
Múltkor a hercegnő már pont készült a halálugrásra az ágyról mire beléptünk a szobába. Persze azonnal szívszélütést kaptam és két napig nem tértem magamhoz a mitörténtvolnaha című pánikból. Ezért a már korábban említett ágy kérdésben döntést kellett hoznunk.
Az alapötlet az volt, hogy veszünk egy nagy matracot, és azon alszunk majd együtt. Tudom sok mindenki szerint így a gyerek majd az én ágyamból megy a nászágyba. (marhaság) Végül, hogy gyorsan még a vásárlás előtt megtegyük az óvintézkedéseket lejjebb tettük a kiságy matracát, amivel tulajdonképpen csak annyit értünk el, hogy játszóteret csináltunk az ágyakból, a hercegnő ugyanis 3 perc alatt találta meg a módját hogy a 15-20 cm-es magassági mászó rekordot beállítsa. A rácsot visszatenni? Milyen szuper ötlet. "Majom a ketrecben szivem" szóval szerintem, ha félévig nem börtönözted be a gyereket akkor ez valószínűleg már nem ilyenkor fog bekövetkezni. A helyzet az, hogy éjjel sem szívesen kelnék úgy hogy az ágyból is ki kelljen másznom, és ne csak a karomat kelljen kinyújtanom azért, hogy a Mayát magamhoz öleljem.
Szóval mivel úgy tűnt a matrac lejjebb engedése még tetszett is a Mayának, így egy nagyobb méretű, stabilabb kiságy vásárlása mellett döntöttünk.
Az ágy megérkezett. Szuper, masszív a Maya szereti, de a matracok közötti szintkülönbség sajnos és szerencsére még csak meg sem közelíti az előzőt, viszont már így is csak alig tudok áthajolni, hogy berakjam a gyereket :)
Az alvás egyébként sem egyszerű mostanság, túl sok az érdekes dolog a világban amit még nem kóstoltunk meg és nem fejeltünk le, illetve amit újra megkóstolnánk. De azonnal, alvás előtt, vagy helyett.
Ezenkívül jön a fogunk. Dráma. De tényleg. Most már annyira szenved tőle a Maya, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Nem baj túl leszünk ezen is, és nekünk is lesznek gyöngy fogaink.

Mik is azok a nagy mozgások amiket csinál a Maya. Felül, feltérdel, feláll (persze az utóbbit csak kapaszkodva, de persze bármibe) kúszás helyett már mászik, illetve felmászik (bármire amire sikerül). Büszke vagyok rá, mert igen tudom, hogy mások csodagyereke még csodásabb és ilyenkorban már ír olvas és iskolába jár sőt, de azért azt gondolom a Maya is nagyon ügyes.
Egyébként beszédben ott tartunk, hogy babababebe mamememammamama gaga babu, beöbeö.
A teljes szókincset nem írnám le ide mert talán nem szivesen olvasná végig senki.

Az evéssel nem haladunk valami gyorsan. Még mindig csak napi egyszer van nálunk szilárd étel, hol több, hol kevesebb, de lassan kezdem majd még egyszer kínálni. Persze, ha én olyasmit (gyümölcs, víz) eszem, vagy iszom napközben amit ő is kaphat akkor megkínálom.
Cicizés még mindig megy ezerrel, persze egyre viccesebb esetek vannak.
Amíg a baba kicsi, előfordul (persze a buszon is), hogy az összes rajtad lévő ruhán keresztül próbálja bekapni a melledet, érdekes ezt is lehet viccesebben. Egyszer, pont mikor vendégeink voltak, a Maya kihúzta a polóm nyakát és bedugta a fejét. :) A múltkor félmeztelen voltam, úgy vittem Mayát egyik szobából a másikba, erre ő elkapta a mellemet és behúzta a szájába, röhögtem, vicces volt főleg, hogy nincs gumiból semelyik testrészem. Tegnap este, kúszott mászott, én meg feküdtem mellette az ágyon - szokása mostanában figyelmen kivül hagyni, hogy ott vagyok és keresztül mászni rajtam, vagy a felhúzott lábam alatt- erre oda jön elkezd felmászni rám, majd mint egy kiskacsa rábukott a cicimre (térdelve az ágyon támaszkodva a hasamon) és elkezdett szopizni. Édes volt. Sajna nem kapott levegőt, úgyhogy hozzá kellett járulnom az ügy sikeréhez két kezemmel.

Más érdekesség, talán az, hogy a tükröt jó ideje már nem csak csapkodjuk de puszilgatjuk is. Más gyerekek, főleg egyidősek láttán hasonló a reakció, csak érdekesebb az egész.
Babaúszás megy, sőt egyre jobban. Ott is látszik, hogy mennyit fejlődik a gyerek. Elképesztő.

EZ EGY CSODA.

Jó persze csomó minden van még, és szívem szerint minden megosztanék elmesélnék, de annyira nehéz összeszedni a gondolataimat ilyenkor. Remélem egyszercsak mégis sikerül majd.

Úgy döntöttem kommenteket mégiscsak megnyitom, hátha valaki valamit hozzászólna.
Hiányoztok.

Puszi,
igyekszem, hogy a legközelebb, most sokkal közelebb legyen.

Maya féléves

Hihetetlen, hogy eltelt félév. Boldog vagyok, van egy tökéletes kislányom. És megőrülök az aggodalomtól.
Miért aggódom? A válasz: miért nem? Minden miatt aggódom. Normáli ez?
Bizonyára az, ez gondolom része az anyaságnak. Persze azért egyéniség függő is. Van aki mindent simán vesz, van aki mindenből ügyet csinál. (én vajon melyik lehetek??? :) )
Szóval, néha ránézek a Mayára, és eszembe jut mikor tavaly júniusban megcsináltattam az 4D-s ultrahangot. Nézegettük, találgattuk kire hasonlít. Mennyire más így, hogy itt van, látom, ismerem igazán.
Bizonyára szép dolog a terhesség, azért vannak nehéz pillanatai. Az ember álmodozik, hogy milyen is lesz majd. Mindenki mesél mindenfélét, osztja az észt, a tanácsokat. Mégis ami legritkábban kerül szóba, és szinte lehetetlen rá felkészülni, az az, hogy oké, hogy ő már mindig ott lesz és mindig felelőséggel tartozol érte, DE MIT CSINÁLJ VELE? Ez így hülyén hangzik, de haza érsz a kórházból, és tudod, hogy etetni kell, pelenkázni kell, és az elmondások szerint ezeket az eseteket leszámítva a gyerek alszik, vagy ha mégsem akkor sír. Na de mégis, mikor nem eszik, nem alszik, nem sír, akkor mit csinálsz? Vagy pláne ha sír?
Azért mikora saját gyereked sír az egy egészen más érzés, mint amit korábban bármely más gyerek sírásakor érez az ember. Azonnal cselekedni akarsz. Neki nem lehet rossz, érte te vagy a felelős, neki minden tökéletes kell, hogy legyen.
Érdekes az is, hogy míg terhesen a legtöbb nő nagyon hasonló, szülés után a legtöbb nő nagyon különböző. Mindenre máshogy reagálunk. Tudjuk, hogy mi jól csináljuk, és a másik rosszul. Tanácsokat adunk mert a mi gyerekünk 3 nappal, 3 héttel, 3 hónappal idősebb. Így mi már mindent jobban tudunk.
Panaszkodunk. Akkor kiderül, hogy a mások gyereke sokkal tökéletesebb, szebb, ügyesebb már egy hetesen is. Ekkor többé már nem panaszkodunk, csak panaszt hallgatunk, és osztjuk az okos tanácsokat.
A gyerekek összehasonlítgatása? Na ezt is mindenki tudja már jó előre, hogy ő sosem fogja csinálni. Persze. Ez is mint egy hormonzavar, jön a szüléssel. Valószínű ez is része a természetnek, mert így veszed észre a fejlődési rendellenességeket a legkönnyebben, de sajnos a buktatók is ott vannak. Hiába tud a te gyereked nagyon sok mindent, és fejlődik tökéletesen. A mások gyereke, mindig mindent hamarabb csinál. Vagy ha nem? Akkor a barátnőd hangján hallod a csalódottságot, mert az ő 2 héttel idősebb babája még nem csinálja, lehet, hogy fel sem hív egy ideig mert nem bírja ezt megemészteni. Ezt van aki tagadja van aki beismeri, de ez mindenkivel így van.
Nevelési kérdések. Ugyanez. Ha valaki nem érti meg, hogy te miért így csinálod, rosszul esik, de te nem értessz meg senkit és senkit magadon kívül, egészen addig amíg néha magadra nem parancsolsz, hogy most már elég lesz ebből az állandó morgolódásból, ítélkezésből. Hát van olyan anya aki nem a legjobbat akarja a gyerekének?
Persze ez sem annyira egyszerű, mert sokszor ilyenkor az ember nem látja kívülről magát, másrészt nem látja a jövőt. Amit csinál az neki jó, vagy a gyereknek?
Na mindegy térjünk vissza a hercegnőmre. A terhesség befejeztével, volt egy őrülten nehéz szülésem. Ez szintén olyan élmény számomra, hogy elhiszem, hogy mindenki szülése nehéz volt, de remélem mindenki megérti, hogy az enyém volt a legnehezebb.
Tény, hogy sok mindent megváltoztatott az ahogy a szülés/születés zajlott. A híres elveim mehettek a sutba. Mindig tudtam, hogy nagyon nagyon szerető anyuka leszek, de nem tudtam, hogy egy ilyen szerető ösztönállat válik majd belőlem. Minden érzékemmel, minden pillanatomban, szívemmel, eszemmel mindig a Mayára figyelek.
Látom amit érez, és ő érzi amit érzek. Hihetetlen egy emberke.
Mindig is (azért nyilván nem mindig, csak mióta fene nagy ezoterika szakértő vagyok) tudtam, hogy a gyerek aki hozzám fog érkezni, egy saját kis egyéniség és nem az én tulajdonom. Úgy gondolkodtam, hogy ő mint lélek minket választ valamiért, és kölcsönösen segítjük egymást abban, hogy a világot a lehető legmegfelelőbben tapasztaljuk meg. (ezt most lehet, hogy nem elég értelmesen fogalmaztam meg, de nincs kedvem most hosszasan ezzel a gondolattal időzni) Ez volt az a gondolat, ami könnyűvé tette számomra, hogy a babámnak, megadjam azt a tiszteletet ami egy embernek jár, és nem csak azt az alapvető kötelességemet teljesítem ami anno az anyukákra jellemző volt. Kicsit bénán hangzik ez a túlmisztifikálás, de ha ő megtisztelt azzal, hogy az anyjának választott, akkor az ő legjobb anyukája szeretnék lenni. Remélem, elég nyitott leszek arra, hogy szemmel tartsam az ő igényeit, és ne essek a szokásos hibába, miszerint csodagyereket akarok, és ha hármast hoz haza akkor ő mennyivel kevesebb a többi gyereknél. Más kapcsolatot szeretnék vele. De természetesen tudom, hogy ennél több buktató az élet semelyik más területén nem vár.
Szerettem volna leírni sok mindent arról, hogy hogyan változott a Maya, és ezt milyen volt látni, a legújabb és legnagyobb dolog a mi életünkben viszont mostanság az, hogy megkezdtük a hozzátáplálást.
Őszintén mondom, hogy komoly sikerélményként könyvelem el azt, hogy kerek 6 hónapig, csak anyatejet kapott a lányom. Ezt az teszi különlegessé pluszban, hogy soha nem kapott lefejt tejet üvegből. Minden alkalommal szipi-szopi volt. Néha kicsit mérges voltam, mikor egy-egy kérdésre családon belül próbáltam választ kapni (nem szűk családról beszélek, mert ők 5-6 hét elteltével maradéktalanul felfogták, hogy mik az elveim, és azt tiszteletben tartották) sokszor az volt a válasz, hogy adj neki pótlást, adj neki vizet, teát vagy narancslét. Egyikük sem fogta fel, hogy a kizárólagos szoptatás ezeket a dolgokat is kizárja. Na a kedvencem a tej az étel és nem ital elv, miszerint sürgősen kezdjem itatni a gyereket ha jót akarok.
Az a helyzet, hogy sokat tanultam a szoptatásról. És a közhiedelemmel ellentétben én is átmentem nehezebb időszakokon, mégis kitartottam, és most pár héten belül hivatásos szoptatási tanácsadóként önkénteskedhetem majd. A közhiedelmen azt értem, hogy sok barátnőm akik állítólag szintén minden idevonatkozó szakirodalmat elolvastak, és mégsem ment jól a szoptatás, meg vannak arról győződve, hogy nekem sosem volt mellgyulladásom, varas mellbimbóm, és sosem fejtem 10 ml tejet, hanem mindig litereket, valamint én mindig tudtam, hogy elég a tejem, és sosem kellett éjszka óránként etetnem. Azért ez ennél kicsit bonyolultam, és itt sajnos én is komoly előítéleteket alakítottam ki magamban egy-két emberrel, illetve hozzáállással kapcsolatban, amin már elkezdtem dolgozni, mert szintén fontos, más emberek döntésének elfogadása. Csak valahogy könnyebbnek tartom elfogadni azt, hogy valaki, úgy dönt, hogy nem akar szoptatni, mint azt aki előadja, hogy ő bizony akar, de le tudja vezetni tudományosan, hogy miért képtelen. Belelovaltam magam nagyon a kérdésbe. Nem kellett volna.
A Maya tegnap előtt, hosszas fejtörés után mégiscsak almával, de elkezdte a szilárd ételek kóstolgatását. Már három napja kap egy-egy kiskanál reszelt almát, holnap áttérünk az édeskrumplira. Nagyon aranyos. Első alkalommal, egyből kivette a kezemből a kanalat, és lenyalogatta róla az almát. Ma már mikor meglátta a kezemben a tálkát, már összehúzta fancsalira a száját. Édes, hogy emlékezett a savanyú ízre.
Kiváncsi vagyok a többi dolog hogy fog tetszeni neki.

Egyéb érdekes változások a Mayával kapcsolatban. Régen is szerette a vendégeket, de 3-4 hónapos korában művészet volt vele sétálni menni. Máshová elmenni nem is igazán próbáltunk abban az időszakban. Mostanában viszont imád kijárni. Szinte akárhová el lehet velemenni. Nagyon jópofa érdeklődő, barátkozó. Ma egy csadoros nőhöz kéretszkedett oda, aki még az arctakaró palástját is felhajtotta a kedvéért. (nem jött rá mekkora hibát követett el ezzel, tovább már nem volt olyan érdekes mint az előtt).
Mindenki mondja, hogy mennyire gyönyörű a kislányom. Tényleg nagyon szép. De vajon tényleg annyira mint mondják? Érdekes, hogy ahogy az ember nem tudja megítélni önmagát kívülről, úgy a gyerekét sem tudja külső szemlélőként nézni. Egy tény a Maya sem az apjára sem az anyjára nem hasonlít, viszont mindkét család minden más tagjából van felismerhető vonás benne. :)
Ez a bejegyzés nagyon hosszú lett és kicsit zavaros is. Sajnos van ilyen. Ez a blog már sokkal inkább csak egy napló, az előzőhöz képest. Az összeszedett gondolatok, meg sajnos nem annyira jellemzőek rám mostanában már annyira sem mint régen. Na sebaj, nem magyarázkodom, ki tudja olvassa-e ezt valaki rajtam kívül is. ;)

Nomen est omen

Van egy pár kérdés ami egy ideje állandóan felmerül a beszélgetésekben, ezek közül három ami számomra úgymond érdekes, és ezért egy-egy bejegyzést is szánok nekik. Az egyik a szoptatás kérdése, amire a válaszom röviden igen szoptatok, ráadásul kizárólag és még egy hónapig ez így is lesz. A második a kistestvér kérdés, erre nem is tudok röviden válaszolni. Ezt a két kérdést mindenképpen kielemzem külön irományban. A harmadik gyakran elhangzó kérdés, és ez bejegyzés most erről szól a; Miért pont Maya? Miért pont Alexis?
Azt gondolom a legtöbb átlag kislány már a szinte születésétől tervezi, hogy milyen lesz ha egyszer majd ő lesz anyuka. Milyen lesz a kislánya -mert persze minden kislánynak kislánya lesz, mit is kezdene egy hülye fiúval?- hogy fogja szeretni őt, hogy fogják hívni és egyebek.
Na ha ez nagy általánosságban nem is igaz, rám mindenképpen az. Tehát nyilván a legjobb anya én leszek, és a lányomat Annának fogják hívni, ez tuti.
Csakhogy '85 elmúlt. 2007. van. (az is csak volt) Mikor terhes lettem, már tudtam, hogy az Anna név sántít. Minden második gyereket Annának hívnak ugyanis. Persze nem akartam én semmi különleges nevet a gyerekemnek, mint Eulália, Eutanázia és egyebek, de azért azt sem, hogy ha az osztályban egyszer a tanítónéni azt kéri, hogy az Annák jelentkezzenek, akkor csak a fiúk keze marad lent és az én lányom is csak egy a sok Anna közül.
Mindenesetre a végső eltántorító lökést számomra nem ez adta, hanem egy telefonbeszélgetés.
Van egy jó barátom, a felesége velem egyszerre volt terhes (8 nap van a két gyerek között), és mikor még a terhesség elején beszélgettünk, megkérdezte, hogy hogy fogják hívni a gyereket ha lány és hogy ha fiú. (ekkor még a Geffert Anna igen is top listás volt) Én azt feleltem nem tudom még gondolkodom, és nálatok? Válasz: hát ha lány akkor Anna.... Na és ezzel el is dőlt, hogy nálunk mi nem lesz. Egyébként persze, míg nem tudtuk, hogy fiú vagy lány addig is mindenféle néven gondolkodtunk. Főleg a Bibliát meg a Görög mitológiát lapozgattuk. Az elsőt azért mert abban tényleg vannak jó nevek, a másodikat meg mert én igencsak oda vagyok a témáért. Na de semmilyen konkrét döntés nem született egyik nem esetére sem. Éppen ezért volt vicces, hogy mikor megtudtam, hogy lány és hívtam Zoltán az első reakciója az volt, hogy te jó ég akkor hogy fogjuk hívni. :))
Szóval nem térek ki az összes névre ami eszembe jutott. A legjelentősebbek voltak, az Ágnes, Vanda, Nina és Maya. Aztán ebből az Ágnes megmaradt a keresztelőre, Vandáról pedig kiderült, hogy az RTL Klub-os Dombóvári Vanda a Zolinak osztálytársa volt és kitárgyalva egy régi jóbarátjával, hogy milyen hülye picsa volt, a Vanda név azonnal lekerült Zoltán listájáról.
A Nina név úgy jött, hogy régen elég gyakan néztem a Bérgyilkosnő című filmet, és abban hallgatott a csaj mindig Nina Simone-t. Akkor tetszett meg ez a név. Végülis Zoltánt nem volt nehéz meggyőzni, elég volt annyi, hogy akkor majd becézheted nindzsának. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy a Maya tök jó név. Ez valami olyasfajta logikázás volt, hogy Perut aminek a látogatása most eltolódik azért valahogy összefüggésbe hozhatnám a gyerekem nevével. Peruben az inkák éltek. Na most Inka-mégsem lehet a lányom, de Maya ami viszont a hasonlóan érdekes mexikói ősi kúltura, na az már igen. (ezt az eszme futtatást eddig még senkinek nem meséltem). Aztán reggel mikor a Zoli telefonált kérdeztem tetszik-e neki és tetszett. Később mikor újra lapozgattam a mitólógiát ott is megtaláltam, de Maia-nak írva. Emiatt a név leírásán egészen addig agyaltunk, amíg az anyakönyvbe végül mégiscsak így be nem írattuk. Persze a Maya összes jelentése, nagyon jó. (kivéve egy kultúrát, de azt a jelentést el is felejtettem). Megtalálható tehát, a görög, a római mitológiában, a buddhizmusban, a japán kultúrában és nagyon pozitív jelentésekkel. Az utolsó lökést még Katika adta, akinek mikor megemlítettem ezt a nevet nagyon tetszett, és ez annyira jól esett, hogy végülis csak közelebb vitt a döntéshez.
Alexis. Na ez egy másik sztori, igazából én ugyanúgy ahogy tudtam, hogy a lányom Anna lesz, azt is tudtam, hogy sosem adnék egynél több keresztnevet a gyerekemnek. Apósom ugyan szétszekált, hogy legyen már mégegy neve, mert hozzá az összes kultúrában szereplő Mayák híre közül, csak a magyar pornóipar Maya Gold-jának híre jutott el. És egy pornósztárról elnevezni a gyereket na az már mégiscsak több a soknál.
Korábban mikor ment a Szívek Szállodája sorozat és a végén kiírták a főszereplő nevét, őt úgy hívták, hogy Alexis. Ezt a nevet én akkor láttam először, és már akkor is nagyon megtetszett. (na azért ez nem valami Izaura szindróma) Akkor úgy gondoltam, hogy nagyon tetszik és szívesen adnám a gyerekemnek egyszer, de úgyis csak megszólnának, hogy milyen név ez. Ennyiben is maradtam az ügyet illetően. Aztán itt a terhesség végén, megint csak egy szerplő listában feltűnt, hogy Lucy Alexis Liu. Kicsit megdöbbentett, hogy a Lucy Liu-t is így hívják, de a legfurább az volt, hogy annyira szögetütött a név a fejembe, hogy meg is kérdeztem Zoltánt, hogy mi lenne, ha Maya Alexis Geffert lenne a hölgyemény. Neki elsőre annyira tetszett, hogy ez tovább nem is volt kérdés. Szóval így lettek a nevei a gyermekemnek. Persze az Alexis-t a család előtt titkoltuk egészen addig amíg meg nem született a Maya. Ők csak azt tudták, hogy van egy titkos második név is. Persze apósom azonnal közölte, hogy idióták vagyunk, mert az Alexis fiú név. (ami egyébként igaz, de az Angol nyelvű országokban ugye egyes neveket ugyanúgy használnak fiúkra mint lányokra, és ennyiben maradtunk). Viszont a Maya már 5 hónapos volt mire én rájöttem, hogy milyen szuper, hogy a Maya a-ra végződi, az Alexis a-val kezdődik, ezért a gyerek neve nyelvtörőként is megállja a helyét. Na de neki már csak ez jutott. Mi boldogok vagyunk így vele. Bár az ember ha ránéz a hölgyeményre, látja, hogy egyik névvel sem találtunk be, mert ő sem Mayára sem Alexisre nem hasonlít, de Ces't la vie......

utóirat: Az egyetlen dolog, amit nem vettünk számításba, hogy Angliában hány Maya és hány Anna van, ugyanis lehet, hogy sosem megyünk már haza (kitudja). Szóval igazából úgy jártunk, mintha otthon mégiscsak az Annát választottuk volna, itt ugyanis minden második kislány Maya, Mya vagy Mia (kiejtés ugyanaz)

Minden ami szép volt, minden ami ránk várhat még, már bennünk van rég, a szemünkben ég...

Ez a dal jutott eszembe. És annak ellenére, hogy csak egy dalszöveg, most mintha tényleg értelmet is nyert volna.
Na de ne is ezen az úton induljunk el, mert teljesen mást akartam.

Kb egy hónapja járunk babaúszásra. A Maya nagyon élvezi, bár minden alkalom máshogy alakul. Mindig más az energia- és figyelem szintje, de azért mindig jól érzi magát úszás közben.
Ma volt az első alkalom, hogy már víz alá is merítették. A család már előre izgult. Kérdezgették is, hogy én nem izgulok-e. De miért is izgultam volna, hiszen a gyermek víz alá merítésére a szülő végülis fel van készülve, még mielőtt beiratkozik a tanfolyamra. Persze marha bátor voltam, de mikor az oktató kivette a kezemből a Mayát és lemerítette én is visszatartottam a lélegzetemet, és kicsit meg is voltam illetődve. Csak egy másodpercig volt ugyan a víz alatt a hercegnő, de ha számolva kellett volna az időt mérnem, úgy érzem 100-ig is el tudtam volna számolni ezalatt az -életem leghosszabb- egy másodperce alatt. Mikor újra felbukkant a Maya, kezdett lefelé görbülni a szája - kicsit megijedt - úgyhogy gyorsan magamhoz öleltem, és így a sírásra már nem is került sor. Egyébként rajta kívül még két újonc van a csoportban, akiket szintén ma merítettek le először. Hát gondolom mondanom sem kell, hogy az én lányom volt a legvagányabb. A tanító néni meg is dícsérte, sőt még az óra után egyszer külön is.

Persze minden pillanat érdekes, és egyben élmény a Mayával, mégis mostanában ami nagyon tetszett nekem az az, hogy bár a tükörrel rég óta megvan a kapcsolat. Tudjuk, hogy van egy tüköranya és egy igazi, és mind a kettőnek meg kell mutatni minden új tudományt, és hogy van valami gyerek is ott mindig a tüköranyánál, de eddig ő nem volt annyira érdekes. Pár napja a Mayus nagyobb érdeklődést mutat az ismeretlen tükörgyerek iránt, és mindig meg is akarja fogni, ami lévén a tükör egy sík felület nem nagyon akar összejönni, és ez marhára dühíti a hölgyeményt. Ez a dolog volt a lemerítés mellett a másik ami miatt nagyon vártam a mai babaúszást, mert ott ugyebár már az úszás előtt az öltözőben találkozunk a többi gyerkőccel, és kiváncsi voltam, hogy a Maya majd irántuk is ilyen érdeklődő lesz-e. És az volt. :) Nagyon édes volt, ahogy a szokott kis társasághoz odaléptünk és Maya meg a Rosie elkezdték egymás kezét és arcát letapogatni. Közben magyaráztak egymásnak őrületesen. Aztán észrevéve Zakary-t (nem tudom, hogy kell helyesen írni) a földön aki már tud állni, mindkét kislányt is le kellett tenni. Az én hercegnőm, mint egy kis balerina lábujjheggyel érintve a talajt próbált odajutni a kisfiúhoz. Na itt aztán teljesen beindult a hármas bébitapi. Nagyon cukik voltak. Aztán persze még a vízben is előfordult, hogy oda kellett mennünk más babákhoz megnézni, hogy ők igazi, vagy tükörbabák-e, de nagyjából ez volt a mai legnagyobb érdekesség.
Egyszóval, Mayám komolyabb kommunikációs szintre lépett, magyaráz, indul a dolgok felé és határozottan foglalkoztatja, hogy meg legyen értve amit ő szeretne, .
Mi próbálkozunk, igyekszünk. Hűséges papa-mama rabszolgaként, mindent megteszünk a hercegnő kegyeiért. Foly.köv....

Welcome Back

Sziasztok, remélem van kinek köszönnöm még akkor is, ha most a komment funkció egy ideig még nem működik.

Tegnap, útban a barátaink felé, a buszon utazva az történt, hogy a Mayát szokás szerint kivettem a babakocsiból és az ölembe ültettem, elkerülve ezzel azt, hogy félúton mások számára nehezen elképzelhető hangerővel elkezdjen tiltakozni a buszozás ellen. Egy kedves átlagos kinézetű öreg bácsi mellé ültünk le, aki közölte, hogy milyen aranyos a Maya, és hogy nála is van egy kép egy babáról, méghozzá saját magáról, mikor még kisbaba volt. Megmutatta. Megnéztük. Aztán megfordította a mappát amiben a kép volt és mutatta a többit, egy transzfesztitáról, majd közölte, hogy az is ő, és hogy a kép tavaly - a 77. születésnapján - készült, akkor ő ugyanis még mindig fellépett. Ezek után elkezdett énekelni a Mayának, - aki imádta őt -, majd leszállt.
Végülis ez késztetett arra, hogy most már tényleg elkezdjem az új blogomat, mert vannak az ember életének olyan pillanatai amit muszáj megosztania.
A buszon egyébként továbbra is olyan utitársaink akadtak akikről még mesélhetnék, de ennél érdekesebb eset nem történt. Mindenesetre, mosolyogtunk egyet a Zolival, hogy még jó, hogy Londonban élünk, mert így a Mayát már különösebb meglepetések nem érhetik majd ha más országokba utazik. Itt aztán tényleg minden van.
Be kell vallanom, nehéz kicsit újra írnom. Rengeteg dolog történt/történik, és közben valószínűleg hozzátok képest velem mégsem történik semmi.
Még valami amit át kell gondolnom a blogommal kapcsolatban. Sok minden van bennem ami kikivánkozik, de ebből nem kevés az olyasmi ami esetleg másokkal kapcsolatos vélemény, és azt talán jobb lenne jó mélyen eltemetni, mint megadni az esélyt, hogy akár merő véletlenségből is a fülükbe/szemükbe jusson amit gondolok. Viszont alkalmazhatom akár a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek elvet is. Miért ne??
Lehet, hogy a blog bejegyzések, sokszor megint nem lesznek a legvidámabbak, ez semmi mást nem jelent, minthogy ezt az utat választom arra, hogy megszabaduljak a negatív érzéseimtől.
Már most megnyugtathatok mindenkit, hogy ritkán, de mégiscsak adódó nehézségeink ellenére, nagyon boldog anyuka vagyok.
A bejegyzéseim valószínűleg kicsit össze-visszák lesznek abból a szempontból, hogy nem mindig az aktuális időszakra vonatkoznak, illetve néha csak a Mayáról írok majd, néha a bajaimról, néha az örömeimről, és időnként majd csak "köpködök" másokra, akik nem is érdemlik, mert csupán máshogy vélekednek a csecsemő ápolásról, gyereknevelésről, ami pedig mindenkinek szíve-Yoga.
A kommenteket azért nem engedélyeztem, mert bár tudom, hogy ti mindig is szerettetek, és mindig csak jót akartatok nekem. Magamból és a körülöttem lévőkből kiindulva viszont azt is tudom, hogy szinte lehetetlen megállni, hogy az ember ne adjon tanácsot néha. Viszont az én határozottan stabil gyermeknevelési elveimnek és kissé instabil lelkiegyensúlyomnak legkevésbé van szüksége az esetleges jótanácsokra. Amikor kelleni fog, akkor feloldom a kommenteket.
A blogon most már megjelenítek majd olyan linkeket amik számomra hasznosnak bizonyultak. Nem tervezem, hogy én is híres blogoló leszek, mint Szirka-mama, vagy mint Bombera Kriszta :), de ha valaki mégis ide téved akkor neki ez talán segíthet.
Azt hiszem beköszönésnek ennyi és most hajrá.