Maya a valóságban ál- és egyenruha nélkül

Kívánság

Nálunk ez a szülinapi kívánság, és igen, igen, mivel én nem vagyok túl nyitott a dologra, múltkor hallottam, hogy megy apával a titkos szervezkedés:

Ja és ha ez nem lehet, akkor jó lesz egy óriási állatkert is, amiben dinoszauroszok is élnek.

Kisigényű gyermekem. Egyem a szívéjét.

Bár gyermekem úszás közben (előtt?) megsértődött rám, és ennek minden lehetséges módon jelét is adta, még akkor is mikor már haza értünk, és igazából, fel is bosszantott, most itt ülök fél tíz után hulla álmosan, és lovacskás könyveket meg nyomdát nézegetek neki az amazonon.

Normális ez? Jaaaaj attól félek, hogy igen.

Első hét után

Ma reggel;

Maya: Anya keljél fel!
én: Maya, mit felejtettél el mondani anyának?
Maya: Boldog Névnapot! Keljél fel!

Túl vagyunk az első iskola héten. Izgi volt és SOK(k). Első nap mikor bevittem a Mayát, meg kell, hogy mondjam őszíntén, az iskola ajtóban belém nyilalt a tudat, hogy a gyermekem iskolás lett. Pikk-pakk gyormorgörcsöt és szájlegörbülést kaptam, ő viszont annyira izgatott volt, hogy még szerencsésnek mondhatom magam, hogy kaptam bucsú puszit mielőtt beviharzott.

Mindenki mondta, hogy nagyon fárasztó a gyerekeknek az iskola a kezdetekben, és az egyéb aktivitiket ne is erőltessük. Mi ugye kicsit el vagyunk szállva saját csemeténktől, mert ő egyébként is másabb és különlegesebb, mint a többi kis istenátka, de ezenkívül is mi hozzuk meg a jó döntést azzal, hogy a sportokat benne hagyjuk az életében, mert az csak jó.

Most meséljem, hogy gyermekem olyan mint a mosott.......... poo...?  És amibe szörnyű belegondolni, hogy most még csak fél napot voltak suliba. Mi lesz jövőhéten mikor egésznap iskolában lesznek?

Jó egyébként azt a döntést hoztuk, hogy 7-re ágyba kerülhet, és fél 8-ra túl lehetünk a mesén is és így van elég ideje aludni. Másrészt ami elég szemmel látható problámának/megoldandó feladatnak tűnik, Májusnak suli után megteremteni egy körülbelül egy órás nihilt, amit senki nem zavarhat meg, más különben olyanszínten kikattan és behisztizik, hogy emberlegyek a talpamon ha túlélem (és ő is).

Egyébként Mihaira kifejezetten jó hatással volt a kezdeti terror, mert ha hiszitek, ha nem egész héten kb egyszer sem kellett rászólnom. Nagyon jó gyerek volt. Remélem ez így is marad majd.

Próbálok egyébként én is kicsit más megközelítésből tekinteni az egész gyermek megőrzésre mint tavaly, és ez így egyelőre jobban működő rendszernek tűnik.

Kicsit reménykedem, hogy jövőhéttől, kicsit több szabadidőd jelent majd számomra az iskola, mint hogy non-stop főzhetek a kölyköknek, és remélem azt is, hogy lelkes társasjátékozó, oktató és kreatív anyuka tudok maradni. Ámen

Maya: "Anya-nyanya most már elegem van belőled, mert úgy felbosszantottál, mint egy T-Rex"


(most erre mit lehet reagálni?)

Első nap az iskolában

Úgy gondoltam teszek fel képet az ovi kezdésről is és most az iskola kezdésről is, de valahogy sehogy nem akar összejönni. És nincs most komolyabb türelmem ahhoz, hogy régi képeimet netről töltögessem le, mert igazából az ovi kezdős még ott sincs meg, csak egy halott winyón, de legalább egy pár nappal azelőttit szerettem volna....

Na hagyjuk.

Azért az iskola kezdésről mindenképpen mutatok egy párat, mert ugye aznap lefényképeztük az is hogy mi volt a reggeli, aztán az összes féle egyenruhánkat ami (abban a pillanatban) létezett. (na jó az utolsó csak vicc, hihihi)

Itt van a nagygyerekem:

Most találtam ezeket

Mennyire megdöbbentő véletlenül rátalálni 3 évvel ezelőtti képekre a gyermekünkről :D

Humor Herold

Zoli és én mindig is nagy hívei és követői voltunk a szójátékoknak, szóvicceknek mégis megvagyok lepődve, hogy gyermekem négy és fél éves korára felzárkózott. Néha fetrengek már a röhögéstől olyanokat mond. Persze kb a negyedére sem emlékszem, de itt van néhány ami a közel múltban esett ki a száján:

Ülünk a parkban picnicezünk, előszedem a retket, amire Maya már egyből elfintorodik. Mondom, tudjátok hogy hívják ezt angolul.
Maya: - Nem
Én: - We call it  Radish
Maya: - Ahha we call it rubbish.....


Aztán ülünk itt este:
Maya: - Anya mit nézel?
én: - semmit csak elgondolkodtam valami pszichológiai dolgon.

Maya: - mi az a sziliológia?

Erre persze beröhögtem, mondom: hát igen a pszichológia olyan tudomány ami a silly emberekkel foglalkozik. Angolul úgy mondják, hogy szájkolodzsi

Maya: - akkor abban biciklizni kell.

Ez csak a töredéke a gyermekemből áradó öööööö - a hülyeség ugye nem a legmegfelelőbb szó? - viccrengetegből.

Elmúlt két napunk egyébként érdekes volt, mivel Mihai (a kisfiú akire vigyázunk) visszatért a nyaralásból és így két teljes napot velünk töltött. Kicsit izgultam mi lesz, de egy két hiszti kontra rekontra rohamot leszámítva egész jól alakult ez a két nap.

Tegnap Hampton Court parkba mentünk ami nagyon nagyon jó volt. Bár igazából már az elején kiakadtam, mivel Maya kedvéért be kellett menni a labirintusba (valamiért ló és labirintus mániákus a gyermek) előtte (Mayának többször is), de közvetlenül előtte elmagyaráztam mindkét gyereknek, hogy nincs elrohangálás tőlünk, főleg nem a labirintusban. Hát kábé már a bejáratnál nem emlékeztek rá, és ész nélkül ordítva rohantak befelé. Aztán a második saroknál a Zolinak sem volt élmény velem maradni így ő is eltűnt. Persze mint kiderült a két gyerek csuklás nélkül egyből betalált középre, 2 perccel utánuk Zoltán is, és ha nem jönnek vissza értem, akkor én még mindig ott bolyongok valahol.

Szóval itt egy kicsit kiakadtam nem teljesen jogosan.

Ma meg Mihai-ra rájött a híd közepén, hogy ő fagyit akar, de azonnal és nem vár tovább. Könyörgöm majdnem 5 éves. Vajon tényleg nincs annyi esze, hogy szét néz és látja sehol nincs a környéken fagyizó/fagyis autó stb???????

Na akkor kicsit elszállt az agyam, és leordítottam a haját. Erre jött az "I want my Mommy" produkció amitől csak még jobban kiakadtam.

Már majdnem tökéletes volt a nap hátra levő része, és végre a Kew Gardensbe is megérkeztünk, mikor Mihainak muszáj volt bizonyítania, hogy ha elborul az agya akkor az értelem szikrája sem pislákol arra a néhány percre a közelében. Na akkor megint háború. Bár kicsit gyorsabban leállt mint az előző.

Ezek után teljesen bűntudatom van, mert kezelhetném akár értelmesen is a dolgot, de vajon a gyerekek (és Zoltán) miért nem értik, ha normálisan szólnak hozzájuk?

Itt azért megjegyezném, hogy Zoltánt nem véletlenül foglaltam bele az előző mondatba. Mikor rájön, ő durvább hisztit tud nyomni mint a két gyerek együtt, és hiszitek vagy sem, mindkét nap rájött.....

Közben eszembe jutott még egy poén.

Ki milyen ice cream-et kér?
Maya: I want Mihaice cream.... :D

Aggodalmak

Biztos sokat dicsekedtem már Májusom atletikai adottságaival. Már korábban is elég durván tolta a dolgokat a játszótéren, mindig is elég haladó szintű mászó volt, de mostanában a Zoli már túl sokat megenged neki úgy érzem. Már csak kerítésen átmászva hajlandó megközelíteni néhány területet, állandóan fára mászik, és a mászókáknak is csak a leghajmeresztőbb részein kapaszkodik fel.
Persze nem szoktam én sem elvenni az önbizalmát, mert azzal több kárt okozhatok, mint kéne, de azért néha már nagyon aggódom. Zoltán általános válasza, hogy én vagyok a hülye, mert mi történne, ha eddig sem történt semmi. Nekem erről az a véleményem, hogy Zoli agya akkor állhatott meg a fejlődésben mikor valaki a baleset fogalmát próbálta vele megértettni. Azóta sem sikerült felfognia mit jelent.

Szerencsére Mayával komolyabb baleset még nem történt, de hogy bizonyítsam előfordulhat, még akkor is ha semmi extra hajmeresztő mutatványba sem kezd bele, és kedves édesapja is jelen van.

Múltkor egy egyszerű futásból akkorát zúgott, hogy még a mellkasáról is leszedte a bőr (+ tenyér + térdek) nem beszélve arról, hogy úgy esett, hogy a foga koppant a betonba. Remek. Igaz csak egy annyira ici-pici darab tört le belőle amit csak egy anyai szem képes meglátni, azért még sem töltött el boldogsággal a dolog.

Mi a jobb ha engedem, vagy ha visszafogom? Hol a határ? Mivel okozok nagyobb kárt?

Na jó azt hiszem paráimat illetve azok jogosságát majd kénytelen leszek egy témához illő videó bejátszással alátámasztani, addig is kattogok magamban.

Maya végre kezdi megérteni a zsebpénz fogalalmát. Ma másodszor költött saját pénzt. Segítek, mivel valószínűleg sosem találnátok ki mit vett: LOVAT. Mert még csak 23 volt itthon. Korábban pedig lovas táskát :)

Szoktunk mostanság (ahogy talán már említettem) a költözésről beszélni, mert ugye a kert az jó lenne. Maya persze egyből: de ha lesz kertünk, lesznek tyúkjaink, meg nyuszijaink? (na persze, hogyne, meg kutyáink, cicáink és lovaink is)

Ma eljöttek a tanítónénik látogatóba, és azt kell, hogy mondjam, amennyire kiszámíthattalan, hogy egy 4,5 éves gyerek vajon, hogy is fog reagálni, nagyon meg voltam elégedve. Semmi idétlenkedés, semmi túlzásba vitt szégyenlősködés nem volt. Megmutatta a vulkános festményét, miután a baba festményt agyonra dícsérték, aztán olvasott is hangosan, önellátta magát a kancsóból vizzel, úgyhogy YES,  ügyike volt.

Más ebben a pillanatban nem nagyon jut eszembe, vagy ami igen az inkább a másik blogra illik.
Majd jelentkezem.

Köszi Cica, hogy ezt is olvasod ;)

Alexis a deffender

Lányom, Sanyika, ahogy néha napján drága apukájával becézgetjük, igazán képviseli a Nomen est Omen elvet, és mint a Sanyik, Sándorok, Alexek és Alexisek a gyengék vagy éppen a jogosultak védelmére kelnek akár foggal-körömmel.

Igazából én már általános iskolában sem értettem a legjobb barátnők közötti nagy összeveszéseket és az azzal járó "Te kivel vagy?" játszmákat. És bár akkoriban szépen félre is álltam/ki is maradtam az ilyesmiből, az életemet valahogy mégis végig kíséri ez a furcsa harc. Én ugyan még mindig nem tanultam bele, hogy hogyan is játszák ezt, a lányomnak ez veleszületett képessége. Korábban is ha úgy érezte, hogy engem bántanak, azonnal mint valami kis harcimarci színre lépett és megvédte az anyukáját, vagy az adott barátot/családtagot hosszútávra kiutálta a környezetünkből (nagy tehetség) most hétvégén azért kicsit meglepődtem, mikor apukájával kapcsolatban rohant ki. (Apa egyébként tényleg a legnagyobb jóindulattal sem volt épp normálisnak nevezhető adott pillanat(ok)ban) Maya közölte, hogy : Na jól van anya, gyere hagyjuk itt. Mondd meg neki, hogy költözzön el, mert nem akarunk vele élni most már."
Szerencsére én kicsit könnyebben békülök mint a Maya, úgyhogy megnyugtathatok mindenkit, Zoltán továbbra is velünk lakik és lányával is jó viszonyban van már ismét.

Mayát illetően érnek egyébként nagyobb meglepetések minket. Azt ebben a blogban már nem említettem, hogy kitört rajta egy pár éves gyümölcs fóbia. Ez olyan szintre fokozódott, hogy amikor ő evett, senki nem ehetett a környezetében gyümölcsöt, és egyéb esetekben is szigorúan ellenőrzött kézmosásnak volt mindenki kitéve gyümölcs érintést követően.
A málnával néha kivételt tett ugyan, de már az is  csak ritkaság volt. Erre most, csak hogy anya örüljön, (mert hát vannak ilyen irányú törekvései gyermekemnek) elkezdett mindenféle gyümölcsöt zabálni még citromot is. Apukájával csak nézünk egymásra, hogy mi a fene ütött ebbe a gyerekbe..... (??)

Voltunk ma meglátogatni Júlia és Anna hétfőn hajnalban született kis tesóját. Hát jaj de cuki kis édi baba. Persze hozzá teszem azon mindig meglepődnek az emberek, mikor mesélem egy újszülött láttán, hogy Maya sajna (és szerencsére) sosem volt ilyen pici.
Mayus nagyon izgatott volt a baba látogatást illetően, mivel mostanában egyfolytában megy a kistesó kell követelőzés itthon, így ez a mai vendégeskedés még izgibb volt. Bár amíg a baba aludt sok mindent nem tudott kezdeni a helyzettel, de aztán addig könyörgött, míg a végén megengedtem, hogy kicsit kézbe vegye Lacikát, hiszen, ha valaki akkor én (is) tudom milyen nehéz egy pici babát nem babusgatni.