Hihetetlen, hogy eltelt félév. Boldog vagyok, van egy tökéletes kislányom. És megőrülök az aggodalomtól.
Miért aggódom? A válasz: miért nem? Minden miatt aggódom. Normáli ez?
Bizonyára az, ez gondolom része az anyaságnak. Persze azért egyéniség függő is. Van aki mindent simán vesz, van aki mindenből ügyet csinál. (én vajon melyik lehetek??? :) )
Szóval, néha ránézek a Mayára, és eszembe jut mikor tavaly júniusban megcsináltattam az 4D-s ultrahangot. Nézegettük, találgattuk kire hasonlít. Mennyire más így, hogy itt van, látom, ismerem igazán.
Bizonyára szép dolog a terhesség, azért vannak nehéz pillanatai. Az ember álmodozik, hogy milyen is lesz majd. Mindenki mesél mindenfélét, osztja az észt, a tanácsokat. Mégis ami legritkábban kerül szóba, és szinte lehetetlen rá felkészülni, az az, hogy oké, hogy ő már mindig ott lesz és mindig felelőséggel tartozol érte, DE MIT CSINÁLJ VELE? Ez így hülyén hangzik, de haza érsz a kórházból, és tudod, hogy etetni kell, pelenkázni kell, és az elmondások szerint ezeket az eseteket leszámítva a gyerek alszik, vagy ha mégsem akkor sír. Na de mégis, mikor nem eszik, nem alszik, nem sír, akkor mit csinálsz? Vagy pláne ha sír?
Azért mikora saját gyereked sír az egy egészen más érzés, mint amit korábban bármely más gyerek sírásakor érez az ember. Azonnal cselekedni akarsz. Neki nem lehet rossz, érte te vagy a felelős, neki minden tökéletes kell, hogy legyen.
Érdekes az is, hogy míg terhesen a legtöbb nő nagyon hasonló, szülés után a legtöbb nő nagyon különböző. Mindenre máshogy reagálunk. Tudjuk, hogy mi jól csináljuk, és a másik rosszul. Tanácsokat adunk mert a mi gyerekünk 3 nappal, 3 héttel, 3 hónappal idősebb. Így mi már mindent jobban tudunk.
Panaszkodunk. Akkor kiderül, hogy a mások gyereke sokkal tökéletesebb, szebb, ügyesebb már egy hetesen is. Ekkor többé már nem panaszkodunk, csak panaszt hallgatunk, és osztjuk az okos tanácsokat.
A gyerekek összehasonlítgatása? Na ezt is mindenki tudja már jó előre, hogy ő sosem fogja csinálni. Persze. Ez is mint egy hormonzavar, jön a szüléssel. Valószínű ez is része a természetnek, mert így veszed észre a fejlődési rendellenességeket a legkönnyebben, de sajnos a buktatók is ott vannak. Hiába tud a te gyereked nagyon sok mindent, és fejlődik tökéletesen. A mások gyereke, mindig mindent hamarabb csinál. Vagy ha nem? Akkor a barátnőd hangján hallod a csalódottságot, mert az ő 2 héttel idősebb babája még nem csinálja, lehet, hogy fel sem hív egy ideig mert nem bírja ezt megemészteni. Ezt van aki tagadja van aki beismeri, de ez mindenkivel így van.
Nevelési kérdések. Ugyanez. Ha valaki nem érti meg, hogy te miért így csinálod, rosszul esik, de te nem értessz meg senkit és senkit magadon kívül, egészen addig amíg néha magadra nem parancsolsz, hogy most már elég lesz ebből az állandó morgolódásból, ítélkezésből. Hát van olyan anya aki nem a legjobbat akarja a gyerekének?
Persze ez sem annyira egyszerű, mert sokszor ilyenkor az ember nem látja kívülről magát, másrészt nem látja a jövőt. Amit csinál az neki jó, vagy a gyereknek?
Na mindegy térjünk vissza a hercegnőmre. A terhesség befejeztével, volt egy őrülten nehéz szülésem. Ez szintén olyan élmény számomra, hogy elhiszem, hogy mindenki szülése nehéz volt, de remélem mindenki megérti, hogy az enyém volt a legnehezebb.
Tény, hogy sok mindent megváltoztatott az ahogy a szülés/születés zajlott. A híres elveim mehettek a sutba. Mindig tudtam, hogy nagyon nagyon szerető anyuka leszek, de nem tudtam, hogy egy ilyen szerető ösztönállat válik majd belőlem. Minden érzékemmel, minden pillanatomban, szívemmel, eszemmel mindig a Mayára figyelek.
Látom amit érez, és ő érzi amit érzek. Hihetetlen egy emberke.
Mindig is (azért nyilván nem mindig, csak mióta fene nagy ezoterika szakértő vagyok) tudtam, hogy a gyerek aki hozzám fog érkezni, egy saját kis egyéniség és nem az én tulajdonom. Úgy gondolkodtam, hogy ő mint lélek minket választ valamiért, és kölcsönösen segítjük egymást abban, hogy a világot a lehető legmegfelelőbben tapasztaljuk meg. (ezt most lehet, hogy nem elég értelmesen fogalmaztam meg, de nincs kedvem most hosszasan ezzel a gondolattal időzni) Ez volt az a gondolat, ami könnyűvé tette számomra, hogy a babámnak, megadjam azt a tiszteletet ami egy embernek jár, és nem csak azt az alapvető kötelességemet teljesítem ami anno az anyukákra jellemző volt. Kicsit bénán hangzik ez a túlmisztifikálás, de ha ő megtisztelt azzal, hogy az anyjának választott, akkor az ő legjobb anyukája szeretnék lenni. Remélem, elég nyitott leszek arra, hogy szemmel tartsam az ő igényeit, és ne essek a szokásos hibába, miszerint csodagyereket akarok, és ha hármast hoz haza akkor ő mennyivel kevesebb a többi gyereknél. Más kapcsolatot szeretnék vele. De természetesen tudom, hogy ennél több buktató az élet semelyik más területén nem vár.
Szerettem volna leírni sok mindent arról, hogy hogyan változott a Maya, és ezt milyen volt látni, a legújabb és legnagyobb dolog a mi életünkben viszont mostanság az, hogy megkezdtük a hozzátáplálást.
Őszintén mondom, hogy komoly sikerélményként könyvelem el azt, hogy kerek 6 hónapig, csak anyatejet kapott a lányom. Ezt az teszi különlegessé pluszban, hogy soha nem kapott lefejt tejet üvegből. Minden alkalommal szipi-szopi volt. Néha kicsit mérges voltam, mikor egy-egy kérdésre családon belül próbáltam választ kapni (nem szűk családról beszélek, mert ők 5-6 hét elteltével maradéktalanul felfogták, hogy mik az elveim, és azt tiszteletben tartották) sokszor az volt a válasz, hogy adj neki pótlást, adj neki vizet, teát vagy narancslét. Egyikük sem fogta fel, hogy a kizárólagos szoptatás ezeket a dolgokat is kizárja. Na a kedvencem a tej az étel és nem ital elv, miszerint sürgősen kezdjem itatni a gyereket ha jót akarok.
Az a helyzet, hogy sokat tanultam a szoptatásról. És a közhiedelemmel ellentétben én is átmentem nehezebb időszakokon, mégis kitartottam, és most pár héten belül hivatásos szoptatási tanácsadóként önkénteskedhetem majd. A közhiedelmen azt értem, hogy sok barátnőm akik állítólag szintén minden idevonatkozó szakirodalmat elolvastak, és mégsem ment jól a szoptatás, meg vannak arról győződve, hogy nekem sosem volt mellgyulladásom, varas mellbimbóm, és sosem fejtem 10 ml tejet, hanem mindig litereket, valamint én mindig tudtam, hogy elég a tejem, és sosem kellett éjszka óránként etetnem. Azért ez ennél kicsit bonyolultam, és itt sajnos én is komoly előítéleteket alakítottam ki magamban egy-két emberrel, illetve hozzáállással kapcsolatban, amin már elkezdtem dolgozni, mert szintén fontos, más emberek döntésének elfogadása. Csak valahogy könnyebbnek tartom elfogadni azt, hogy valaki, úgy dönt, hogy nem akar szoptatni, mint azt aki előadja, hogy ő bizony akar, de le tudja vezetni tudományosan, hogy miért képtelen. Belelovaltam magam nagyon a kérdésbe. Nem kellett volna.
A Maya tegnap előtt, hosszas fejtörés után mégiscsak almával, de elkezdte a szilárd ételek kóstolgatását. Már három napja kap egy-egy kiskanál reszelt almát, holnap áttérünk az édeskrumplira. Nagyon aranyos. Első alkalommal, egyből kivette a kezemből a kanalat, és lenyalogatta róla az almát. Ma már mikor meglátta a kezemben a tálkát, már összehúzta fancsalira a száját. Édes, hogy emlékezett a savanyú ízre.
Kiváncsi vagyok a többi dolog hogy fog tetszeni neki.
Egyéb érdekes változások a Mayával kapcsolatban. Régen is szerette a vendégeket, de 3-4 hónapos korában művészet volt vele sétálni menni. Máshová elmenni nem is igazán próbáltunk abban az időszakban. Mostanában viszont imád kijárni. Szinte akárhová el lehet velemenni. Nagyon jópofa érdeklődő, barátkozó. Ma egy csadoros nőhöz kéretszkedett oda, aki még az arctakaró palástját is felhajtotta a kedvéért. (nem jött rá mekkora hibát követett el ezzel, tovább már nem volt olyan érdekes mint az előtt).
Mindenki mondja, hogy mennyire gyönyörű a kislányom. Tényleg nagyon szép. De vajon tényleg annyira mint mondják? Érdekes, hogy ahogy az ember nem tudja megítélni önmagát kívülről, úgy a gyerekét sem tudja külső szemlélőként nézni. Egy tény a Maya sem az apjára sem az anyjára nem hasonlít, viszont mindkét család minden más tagjából van felismerhető vonás benne. :)
Ez a bejegyzés nagyon hosszú lett és kicsit zavaros is. Sajnos van ilyen. Ez a blog már sokkal inkább csak egy napló, az előzőhöz képest. Az összeszedett gondolatok, meg sajnos nem annyira jellemzőek rám mostanában már annyira sem mint régen. Na sebaj, nem magyarázkodom, ki tudja olvassa-e ezt valaki rajtam kívül is. ;)
Miért aggódom? A válasz: miért nem? Minden miatt aggódom. Normáli ez?
Bizonyára az, ez gondolom része az anyaságnak. Persze azért egyéniség függő is. Van aki mindent simán vesz, van aki mindenből ügyet csinál. (én vajon melyik lehetek??? :) )
Szóval, néha ránézek a Mayára, és eszembe jut mikor tavaly júniusban megcsináltattam az 4D-s ultrahangot. Nézegettük, találgattuk kire hasonlít. Mennyire más így, hogy itt van, látom, ismerem igazán.
Bizonyára szép dolog a terhesség, azért vannak nehéz pillanatai. Az ember álmodozik, hogy milyen is lesz majd. Mindenki mesél mindenfélét, osztja az észt, a tanácsokat. Mégis ami legritkábban kerül szóba, és szinte lehetetlen rá felkészülni, az az, hogy oké, hogy ő már mindig ott lesz és mindig felelőséggel tartozol érte, DE MIT CSINÁLJ VELE? Ez így hülyén hangzik, de haza érsz a kórházból, és tudod, hogy etetni kell, pelenkázni kell, és az elmondások szerint ezeket az eseteket leszámítva a gyerek alszik, vagy ha mégsem akkor sír. Na de mégis, mikor nem eszik, nem alszik, nem sír, akkor mit csinálsz? Vagy pláne ha sír?
Azért mikora saját gyereked sír az egy egészen más érzés, mint amit korábban bármely más gyerek sírásakor érez az ember. Azonnal cselekedni akarsz. Neki nem lehet rossz, érte te vagy a felelős, neki minden tökéletes kell, hogy legyen.
Érdekes az is, hogy míg terhesen a legtöbb nő nagyon hasonló, szülés után a legtöbb nő nagyon különböző. Mindenre máshogy reagálunk. Tudjuk, hogy mi jól csináljuk, és a másik rosszul. Tanácsokat adunk mert a mi gyerekünk 3 nappal, 3 héttel, 3 hónappal idősebb. Így mi már mindent jobban tudunk.
Panaszkodunk. Akkor kiderül, hogy a mások gyereke sokkal tökéletesebb, szebb, ügyesebb már egy hetesen is. Ekkor többé már nem panaszkodunk, csak panaszt hallgatunk, és osztjuk az okos tanácsokat.
A gyerekek összehasonlítgatása? Na ezt is mindenki tudja már jó előre, hogy ő sosem fogja csinálni. Persze. Ez is mint egy hormonzavar, jön a szüléssel. Valószínű ez is része a természetnek, mert így veszed észre a fejlődési rendellenességeket a legkönnyebben, de sajnos a buktatók is ott vannak. Hiába tud a te gyereked nagyon sok mindent, és fejlődik tökéletesen. A mások gyereke, mindig mindent hamarabb csinál. Vagy ha nem? Akkor a barátnőd hangján hallod a csalódottságot, mert az ő 2 héttel idősebb babája még nem csinálja, lehet, hogy fel sem hív egy ideig mert nem bírja ezt megemészteni. Ezt van aki tagadja van aki beismeri, de ez mindenkivel így van.
Nevelési kérdések. Ugyanez. Ha valaki nem érti meg, hogy te miért így csinálod, rosszul esik, de te nem értessz meg senkit és senkit magadon kívül, egészen addig amíg néha magadra nem parancsolsz, hogy most már elég lesz ebből az állandó morgolódásból, ítélkezésből. Hát van olyan anya aki nem a legjobbat akarja a gyerekének?
Persze ez sem annyira egyszerű, mert sokszor ilyenkor az ember nem látja kívülről magát, másrészt nem látja a jövőt. Amit csinál az neki jó, vagy a gyereknek?
Na mindegy térjünk vissza a hercegnőmre. A terhesség befejeztével, volt egy őrülten nehéz szülésem. Ez szintén olyan élmény számomra, hogy elhiszem, hogy mindenki szülése nehéz volt, de remélem mindenki megérti, hogy az enyém volt a legnehezebb.
Tény, hogy sok mindent megváltoztatott az ahogy a szülés/születés zajlott. A híres elveim mehettek a sutba. Mindig tudtam, hogy nagyon nagyon szerető anyuka leszek, de nem tudtam, hogy egy ilyen szerető ösztönállat válik majd belőlem. Minden érzékemmel, minden pillanatomban, szívemmel, eszemmel mindig a Mayára figyelek.
Látom amit érez, és ő érzi amit érzek. Hihetetlen egy emberke.
Mindig is (azért nyilván nem mindig, csak mióta fene nagy ezoterika szakértő vagyok) tudtam, hogy a gyerek aki hozzám fog érkezni, egy saját kis egyéniség és nem az én tulajdonom. Úgy gondolkodtam, hogy ő mint lélek minket választ valamiért, és kölcsönösen segítjük egymást abban, hogy a világot a lehető legmegfelelőbben tapasztaljuk meg. (ezt most lehet, hogy nem elég értelmesen fogalmaztam meg, de nincs kedvem most hosszasan ezzel a gondolattal időzni) Ez volt az a gondolat, ami könnyűvé tette számomra, hogy a babámnak, megadjam azt a tiszteletet ami egy embernek jár, és nem csak azt az alapvető kötelességemet teljesítem ami anno az anyukákra jellemző volt. Kicsit bénán hangzik ez a túlmisztifikálás, de ha ő megtisztelt azzal, hogy az anyjának választott, akkor az ő legjobb anyukája szeretnék lenni. Remélem, elég nyitott leszek arra, hogy szemmel tartsam az ő igényeit, és ne essek a szokásos hibába, miszerint csodagyereket akarok, és ha hármast hoz haza akkor ő mennyivel kevesebb a többi gyereknél. Más kapcsolatot szeretnék vele. De természetesen tudom, hogy ennél több buktató az élet semelyik más területén nem vár.
Szerettem volna leírni sok mindent arról, hogy hogyan változott a Maya, és ezt milyen volt látni, a legújabb és legnagyobb dolog a mi életünkben viszont mostanság az, hogy megkezdtük a hozzátáplálást.
Őszintén mondom, hogy komoly sikerélményként könyvelem el azt, hogy kerek 6 hónapig, csak anyatejet kapott a lányom. Ezt az teszi különlegessé pluszban, hogy soha nem kapott lefejt tejet üvegből. Minden alkalommal szipi-szopi volt. Néha kicsit mérges voltam, mikor egy-egy kérdésre családon belül próbáltam választ kapni (nem szűk családról beszélek, mert ők 5-6 hét elteltével maradéktalanul felfogták, hogy mik az elveim, és azt tiszteletben tartották) sokszor az volt a válasz, hogy adj neki pótlást, adj neki vizet, teát vagy narancslét. Egyikük sem fogta fel, hogy a kizárólagos szoptatás ezeket a dolgokat is kizárja. Na a kedvencem a tej az étel és nem ital elv, miszerint sürgősen kezdjem itatni a gyereket ha jót akarok.
Az a helyzet, hogy sokat tanultam a szoptatásról. És a közhiedelemmel ellentétben én is átmentem nehezebb időszakokon, mégis kitartottam, és most pár héten belül hivatásos szoptatási tanácsadóként önkénteskedhetem majd. A közhiedelmen azt értem, hogy sok barátnőm akik állítólag szintén minden idevonatkozó szakirodalmat elolvastak, és mégsem ment jól a szoptatás, meg vannak arról győződve, hogy nekem sosem volt mellgyulladásom, varas mellbimbóm, és sosem fejtem 10 ml tejet, hanem mindig litereket, valamint én mindig tudtam, hogy elég a tejem, és sosem kellett éjszka óránként etetnem. Azért ez ennél kicsit bonyolultam, és itt sajnos én is komoly előítéleteket alakítottam ki magamban egy-két emberrel, illetve hozzáállással kapcsolatban, amin már elkezdtem dolgozni, mert szintén fontos, más emberek döntésének elfogadása. Csak valahogy könnyebbnek tartom elfogadni azt, hogy valaki, úgy dönt, hogy nem akar szoptatni, mint azt aki előadja, hogy ő bizony akar, de le tudja vezetni tudományosan, hogy miért képtelen. Belelovaltam magam nagyon a kérdésbe. Nem kellett volna.
A Maya tegnap előtt, hosszas fejtörés után mégiscsak almával, de elkezdte a szilárd ételek kóstolgatását. Már három napja kap egy-egy kiskanál reszelt almát, holnap áttérünk az édeskrumplira. Nagyon aranyos. Első alkalommal, egyből kivette a kezemből a kanalat, és lenyalogatta róla az almát. Ma már mikor meglátta a kezemben a tálkát, már összehúzta fancsalira a száját. Édes, hogy emlékezett a savanyú ízre.
Kiváncsi vagyok a többi dolog hogy fog tetszeni neki.
Egyéb érdekes változások a Mayával kapcsolatban. Régen is szerette a vendégeket, de 3-4 hónapos korában művészet volt vele sétálni menni. Máshová elmenni nem is igazán próbáltunk abban az időszakban. Mostanában viszont imád kijárni. Szinte akárhová el lehet velemenni. Nagyon jópofa érdeklődő, barátkozó. Ma egy csadoros nőhöz kéretszkedett oda, aki még az arctakaró palástját is felhajtotta a kedvéért. (nem jött rá mekkora hibát követett el ezzel, tovább már nem volt olyan érdekes mint az előtt).
Mindenki mondja, hogy mennyire gyönyörű a kislányom. Tényleg nagyon szép. De vajon tényleg annyira mint mondják? Érdekes, hogy ahogy az ember nem tudja megítélni önmagát kívülről, úgy a gyerekét sem tudja külső szemlélőként nézni. Egy tény a Maya sem az apjára sem az anyjára nem hasonlít, viszont mindkét család minden más tagjából van felismerhető vonás benne. :)
Ez a bejegyzés nagyon hosszú lett és kicsit zavaros is. Sajnos van ilyen. Ez a blog már sokkal inkább csak egy napló, az előzőhöz képest. Az összeszedett gondolatok, meg sajnos nem annyira jellemzőek rám mostanában már annyira sem mint régen. Na sebaj, nem magyarázkodom, ki tudja olvassa-e ezt valaki rajtam kívül is. ;)
