Eltelt egy év.
Hihetetlen egy nagy csoda ez. Ma van a barátnőm szülinapja, akivel együtt voltunk terhesek.
Tavaly ilyenkor emlékszem már pont ott tartottam, hogy elegem van és nem érdekel már az sem, hogy mikor fogok szülni. Reggel felkeltünk és a postás nem sokára hozta a könyvet amit még mindenképpen szülés előtt szerettem volna megkapni. Örültem neki.
Aztán megbeszéltük, hogy este szülinapi partira megyünk, de mivel közben úgy tűnt, hogy szivárog a magzatvizem, gyorsan a kórházba rohantunk inkább, és lemondtuk a bulit. Majd teljes elkeseredettséggel, és azzal a tudattal, hogy ez a gyerek örökre bent marad, visszakéretszkedtünk a szülinapi terhes zsúrra.
Marha jól éreztük magunkat. Addigra nekem már annyira hiányzott, hogy kicsit szórakozzak. Emlékszem a Barbi odáig volt, hogy bár két héttel későbbre van kiírva, biztos ő szül hamarabb, mert neki már teljesen le van ereszkedve a hasa. Hát igen, mivel az én hercegnőm éppen úgy döntött, hogy megszületést lehetetlenítő pozicíóban tölti az utolsó pár napját.
Aztán akkor este a szokásosnál picivel erősebb fájásaim voltak, de kicsit mozogtam nem foglakoztam velük. Majd másnap reggel beindult a buli. Bár én délután egykor még kételkedve hallgattam anyám hangját a telefonban, aki szerint már vajudtam. ÁÁÁÁ gondoltam, mindig azt mondják, hogy az annyira más érzés mint az addigi hasfájások, hogy én még biztos mindig csak valami álvajudáson megyek keresztül. Délután 6 kor már nem nagyon jutottak ilyesfajta kétségek az eszembe. Este félnyolckor a kórházban már meg is erősítették, hogy nem vagyok nagyon hülye, aztán pikk-pakk másnap délre meg is szültem. :))
És akkor ott volt végre Ő . Mostanában mennyiszer jut eszembe az az időszak. Istenem milyen szép volt. Na nem mintha most nem az lenne, de mégis már van min nosztalgiázni.
Emlékszem mikor először megláttam.... feküdt a pocakomon, lógott ki belőle a köldök zsinór, és ÉLT. Büszke voltam rá. Jó jó, így persze hülyén hangzik, de én akkor úgy éreztem minden szülési és születési nehézségi rekordott megdöntöttünk így joggal voltam büszke.
Aztán 1-2 percel később, mikor már becsomagolva ismét megláttam, akkor már a Zoli kezében, csak annyit tudtam mondani: "Úgy néz ki mint apád" Ezt azért nem átszellemülten boldog hangsúllyal jelentettem ki, apósom ugyanis sajna nem a föld legszebb teremtménye.
Annyi minden jut eszembe, nem is tudom mit kéne leírni és mit nem. Azt tudom, hogy az én anyai szigorom és minden elvem aznap estére megdőlt. Együtt aludtunk.
Nagy szerencsénk volt, egy személyes kórházi szobát kaptam, ahol a Maya végig ott volt velem. (úgy tudom Angliában egyébként is minden kórházban az anya mellett marad a gyerek, ha nincs baja). Zoli is addig maradhatott bent ameddig csak akart a többi apukával ellentétben.
Rajta kívül egyedül a Barbiék jöttek meglátogatni. Nagyon jól esett, és hogy őszinte legyek bár a Zoli rengeteg kaját hordott be nekem a Barbiék rakottkrumplija amit éjjel 11-kor hidegen kanállal lapátoltam be, az életemet mentette meg.
Persze felejthetetlen élmény az első kaki is, amitől én azért tartottam is egy kicsit. Több okból is emlékezetes a dolog. Egyrészt, mert 4-6 órás kórházi tartózkodás helyett 3 napig kellett bent lennünk, úgyanis az én gyermekemnek esze ágában sem volt kakilni, egészen addig amig már csak 5 percre volt attól, hogy becsövezzék, és megvizsgálják, minden rendben van-e vele. (Tiszta anyja). Aztán persze azért is, mert mikor végre nagy örömünkre bekakilt. Akkor a nővér belépett a szobába, hogy ő meg akarja mérni a súlyát, de persze nagyon szívesen megvárja amig előbb tisztába tesszük. Na akkor levettük róla a pelust, én megfogtam a lábát és rosszul lettem. Én öklendeztem. A Zoli minden vatta pamaccsal egyenként szaladt a csaphoz meg vissza, és mosta a popsit, a Maya meg úgy döntött, hogy ha már egyszer elkezdte, akkor nem egy könnyen hagyja abba. Szóval vicces volt. A nővér is nagyon jól szórakozott. Fetrengett a röhögéstől, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő még ilyen anyát nem látott. (Vajon hogy értette? :) )
Végre haza vihettük az mi pici babánkat. Otthon voltunk és ....., hopp ott volt egy gyerek. Mit kezdjünk vele, mikor sír? mikor nem sír? Aztán szép lassan, vagy talán nem is olyan lassan belerázódtunk.
Én nagyon boldog napokat éltem. A Zoli őrült sokat dolgozott, és mindamellett megállás nélkül segített a Maya körül.
Én hónapokig halálra aggódtam magam, hogy a gyerek biztos túl él-e mindent, aztán szép lassan lenyugodtam.
Az élet persze sosem tért nálunk vissza az úgy nevezett régi kerékvágásba, de én azt érzem, hogy ez nem is baj. Az ember nem azért választ új életformát, hogy a régikeréknyomon döcögjön.
A barátok nagyrésze sajnos elmaradozott melőlünk. Ezt én rosszul éltem meg. Sokáig úgy éreztem, hogy bele vagyok kényszerítve ebbe a hülye kismama világba, ahol mindenki mindent másképp lát jónak, és folyamatosan egymást kritizáljuk. Azt hiszem most már ezen is túl vagyok.
Végre érzem, hogy megint különálló élőlény vagyok, és ezáltal az anyaságot is még pozitívabban tudom megélni.
Azt gondolom ez nem is csoda, hiszen itt van egy gyönyörű babám. Aki jár, állathangokat utánoz, amik közül az oroszlánüvöltés a legtutibb. Magyaráz, örül, haragszik, puszit ad. És ma először bilibe pisilt.
Szóval csoda hogy büszke anyuka vagyok??? Egy imádni való tündérrel élem az életem, és úgy érzem a világ újra nyitva van.
Fontosnak tartom azért azt is leírni, hogy én valahogy mindig úgy éreztem, hogy nagyon nagy az összhang a lányom és köztem. Nekem nem kellett több, hónap míg kitanultam melyik sírása mit jelent, és hogy mikor mit is kell reagálnom. Ahogy egyre nőtt és fejlődött ezt egyre igazabbnak éreztem. Most is azt gondolom, hogy nagyon könnyű volt vele, és örülök, hogy ő minket választott szüleinek. Egy igazi huncut csibész ez a csaj, tele zeneszeretettel, amit mi szintén nagyon fontosnak találtunk mindig. Nagyon remélem, hogy ezt az életvidámságot sikerül benne megőriznünk, és mindig jó irányba segítenünk őt.
Azt hiszem, hogy bár a saját cinikus stilusomtól kissé eltértem, ez most egy ilyen évfordulón megengedhető. Sőőőt tervezek egy kicsit összeszedettebb ömlengést, több élménnyel az első évből.
puszi, pá
Hihetetlen egy nagy csoda ez. Ma van a barátnőm szülinapja, akivel együtt voltunk terhesek.
Tavaly ilyenkor emlékszem már pont ott tartottam, hogy elegem van és nem érdekel már az sem, hogy mikor fogok szülni. Reggel felkeltünk és a postás nem sokára hozta a könyvet amit még mindenképpen szülés előtt szerettem volna megkapni. Örültem neki.
Aztán megbeszéltük, hogy este szülinapi partira megyünk, de mivel közben úgy tűnt, hogy szivárog a magzatvizem, gyorsan a kórházba rohantunk inkább, és lemondtuk a bulit. Majd teljes elkeseredettséggel, és azzal a tudattal, hogy ez a gyerek örökre bent marad, visszakéretszkedtünk a szülinapi terhes zsúrra.
Marha jól éreztük magunkat. Addigra nekem már annyira hiányzott, hogy kicsit szórakozzak. Emlékszem a Barbi odáig volt, hogy bár két héttel későbbre van kiírva, biztos ő szül hamarabb, mert neki már teljesen le van ereszkedve a hasa. Hát igen, mivel az én hercegnőm éppen úgy döntött, hogy megszületést lehetetlenítő pozicíóban tölti az utolsó pár napját.
Aztán akkor este a szokásosnál picivel erősebb fájásaim voltak, de kicsit mozogtam nem foglakoztam velük. Majd másnap reggel beindult a buli. Bár én délután egykor még kételkedve hallgattam anyám hangját a telefonban, aki szerint már vajudtam. ÁÁÁÁ gondoltam, mindig azt mondják, hogy az annyira más érzés mint az addigi hasfájások, hogy én még biztos mindig csak valami álvajudáson megyek keresztül. Délután 6 kor már nem nagyon jutottak ilyesfajta kétségek az eszembe. Este félnyolckor a kórházban már meg is erősítették, hogy nem vagyok nagyon hülye, aztán pikk-pakk másnap délre meg is szültem. :))
És akkor ott volt végre Ő . Mostanában mennyiszer jut eszembe az az időszak. Istenem milyen szép volt. Na nem mintha most nem az lenne, de mégis már van min nosztalgiázni.
Emlékszem mikor először megláttam.... feküdt a pocakomon, lógott ki belőle a köldök zsinór, és ÉLT. Büszke voltam rá. Jó jó, így persze hülyén hangzik, de én akkor úgy éreztem minden szülési és születési nehézségi rekordott megdöntöttünk így joggal voltam büszke.
Aztán 1-2 percel később, mikor már becsomagolva ismét megláttam, akkor már a Zoli kezében, csak annyit tudtam mondani: "Úgy néz ki mint apád" Ezt azért nem átszellemülten boldog hangsúllyal jelentettem ki, apósom ugyanis sajna nem a föld legszebb teremtménye.
Annyi minden jut eszembe, nem is tudom mit kéne leírni és mit nem. Azt tudom, hogy az én anyai szigorom és minden elvem aznap estére megdőlt. Együtt aludtunk.
Nagy szerencsénk volt, egy személyes kórházi szobát kaptam, ahol a Maya végig ott volt velem. (úgy tudom Angliában egyébként is minden kórházban az anya mellett marad a gyerek, ha nincs baja). Zoli is addig maradhatott bent ameddig csak akart a többi apukával ellentétben.
Rajta kívül egyedül a Barbiék jöttek meglátogatni. Nagyon jól esett, és hogy őszinte legyek bár a Zoli rengeteg kaját hordott be nekem a Barbiék rakottkrumplija amit éjjel 11-kor hidegen kanállal lapátoltam be, az életemet mentette meg.
Persze felejthetetlen élmény az első kaki is, amitől én azért tartottam is egy kicsit. Több okból is emlékezetes a dolog. Egyrészt, mert 4-6 órás kórházi tartózkodás helyett 3 napig kellett bent lennünk, úgyanis az én gyermekemnek esze ágában sem volt kakilni, egészen addig amig már csak 5 percre volt attól, hogy becsövezzék, és megvizsgálják, minden rendben van-e vele. (Tiszta anyja). Aztán persze azért is, mert mikor végre nagy örömünkre bekakilt. Akkor a nővér belépett a szobába, hogy ő meg akarja mérni a súlyát, de persze nagyon szívesen megvárja amig előbb tisztába tesszük. Na akkor levettük róla a pelust, én megfogtam a lábát és rosszul lettem. Én öklendeztem. A Zoli minden vatta pamaccsal egyenként szaladt a csaphoz meg vissza, és mosta a popsit, a Maya meg úgy döntött, hogy ha már egyszer elkezdte, akkor nem egy könnyen hagyja abba. Szóval vicces volt. A nővér is nagyon jól szórakozott. Fetrengett a röhögéstől, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy ő még ilyen anyát nem látott. (Vajon hogy értette? :) )
Végre haza vihettük az mi pici babánkat. Otthon voltunk és ....., hopp ott volt egy gyerek. Mit kezdjünk vele, mikor sír? mikor nem sír? Aztán szép lassan, vagy talán nem is olyan lassan belerázódtunk.
Én nagyon boldog napokat éltem. A Zoli őrült sokat dolgozott, és mindamellett megállás nélkül segített a Maya körül.
Én hónapokig halálra aggódtam magam, hogy a gyerek biztos túl él-e mindent, aztán szép lassan lenyugodtam.
Az élet persze sosem tért nálunk vissza az úgy nevezett régi kerékvágásba, de én azt érzem, hogy ez nem is baj. Az ember nem azért választ új életformát, hogy a régikeréknyomon döcögjön.
A barátok nagyrésze sajnos elmaradozott melőlünk. Ezt én rosszul éltem meg. Sokáig úgy éreztem, hogy bele vagyok kényszerítve ebbe a hülye kismama világba, ahol mindenki mindent másképp lát jónak, és folyamatosan egymást kritizáljuk. Azt hiszem most már ezen is túl vagyok.
Végre érzem, hogy megint különálló élőlény vagyok, és ezáltal az anyaságot is még pozitívabban tudom megélni.
Azt gondolom ez nem is csoda, hiszen itt van egy gyönyörű babám. Aki jár, állathangokat utánoz, amik közül az oroszlánüvöltés a legtutibb. Magyaráz, örül, haragszik, puszit ad. És ma először bilibe pisilt.
Szóval csoda hogy büszke anyuka vagyok??? Egy imádni való tündérrel élem az életem, és úgy érzem a világ újra nyitva van.
Fontosnak tartom azért azt is leírni, hogy én valahogy mindig úgy éreztem, hogy nagyon nagy az összhang a lányom és köztem. Nekem nem kellett több, hónap míg kitanultam melyik sírása mit jelent, és hogy mikor mit is kell reagálnom. Ahogy egyre nőtt és fejlődött ezt egyre igazabbnak éreztem. Most is azt gondolom, hogy nagyon könnyű volt vele, és örülök, hogy ő minket választott szüleinek. Egy igazi huncut csibész ez a csaj, tele zeneszeretettel, amit mi szintén nagyon fontosnak találtunk mindig. Nagyon remélem, hogy ezt az életvidámságot sikerül benne megőriznünk, és mindig jó irányba segítenünk őt.
Azt hiszem, hogy bár a saját cinikus stilusomtól kissé eltértem, ez most egy ilyen évfordulón megengedhető. Sőőőt tervezek egy kicsit összeszedettebb ömlengést, több élménnyel az első évből.
puszi, pá
