Godzilla, avagy Maya a megállíthatatlan

Néha annyi szuper cím jut eszembe egy- egy bejegyzéshez, hogy nincs is annyi írni valóm, mint amennyi címem. Ráadásul, van amikor már annyi mindent elakarok mesélni, hogy egésznap mondom fel magamban, hogy mit is írok majd ide, aztán itt a nagy alkalom, hogy végre írhatok, lássuk mi lesz belőle...

Nem tudom, olvastátok-e a Galaxis Utikalauz Stopposoknak című nagysikerű könyvet, valamint folytatásait (ha nem akkor hajrá), abban írják, hogy hogyan is tanulhat meg az ember repülni.
A lényeg, hogy megbotlassz, vagy egyéb módon megpróbálsz elesni, de közben annyira elbambulsz, hogy véletlenül elhibázod a földet, és kész máris repülsz. Ez eddig állítólag (a könyv szerint), csak egy embernek sikerült, és megnyugtathatok mindenkit, hogy ez nem az én lányom volt.

LONDON, 2 HÓNAPPAL KORÁBBAN...

Szinte biztos vagyok benne, hogy írtam már akár többször is, hogy a Maya egyszer megpróbált önállóan fejest ugrani az ágyról, és pont utolsó pillanatban közbeléptünk. Azóta az addiginál is mindig jóval magasabb és szélesebb barikádot építünk az ágyneműből és extra párnákból, hogy ez még véletlenül se sikerülhessen, és természetesen, továbbra is nagyon sűrűn benézünk a hozzá még akkor is ha -elvileg- alszik. Jó ég mennyire megijedtünk akkor, össze-vissza kapkodtunk, hogy akkor most mit csináljunk, hogy a gyerek túl élje és nehogy egyszer tovább jusson.
Ezelőtt nem sokkal otthon beszéltem pár emberrel, és mondták, hogy az ő gyerekük leesett a konyha asztalról, vagy pelenkázó asztalról /családonként változó/.
Én persze merő jóindulatból, mindenkit azonnal elítéltem, mert micsoda felelőtlenségre vall. Egyébként most is azt hiszem, főleg mert mi oka lehet bárkinek egy hét hónapos gyereket a konyha asztalon altatni (ez történt), illetve milyen kósza ötlet az, hogy az én 7 hónapos gyerekem nem fordul utánnam a pelenkázó asztalról ha ott hagyom. Szóval ha őszinte akarok lenni ezeket az eseteket még most sem értem.

Mikor a Maya kimászott az ágy szélére én egy hétig kattogtam, hogy milyen anya az ilyen akinek a gyereke, idáig jut. Hát milyen lenne? Szuper! Más gyerek ilyenkor még kúszni sem tud, nem hogy mászni. (na persze ez lehet, hogy inkább a gyerek szuperségére vall nem az anyáéra)

Régebben a Maya úgy aludt el, hogy előtte még bekúszta magát a legkényelmesebb pozícióba, mostanában ilyenkor sajna ha kúszással próbálja inditani az alvást, elkúszik a kiságy végéig ettől kipattan a szeme és feláll.
Ébredni úgy szokott, hogy ha kialudta magát akkor vigyorog és magyaráz esetleg kiabál, hogy héj héj. Ha még álmos, csak felriadt, éhes vagy szomjas, akkor sír. Akkor cici következik és alvás tovább.

Tegnap Zoltán hazajött a boltból, hercegnő aludt, úgyhogy mondtam tartsa nyitva a fülét én megyek gyakorlom a trónon ülést (mint a Süsüben a kiskirályfi). Na hallom sír a gyerek, tehát
nyilván még nem aludt eleget. Bementem hozzá, felraktam töltőre, aztán mikor úgy tűnt, hogy visszaszunnyadt akkor letettem az ágyába. Kicsit kúszott, de otthagytam. Kiértem a konyhába, félperc múlva őrületes puffanás és sírás.
Hát embernek nem kívánom a következő kb 15 másodpercet. Azonnal tudod, hogy eljött a rettegett pillanat a gyerek lezúgott az ágyról. Rohanok a szobafelé, ajtó zárva. Te jóisten ennek a gyereknek volt ideje röptében bezárni az ajtót? Vajon hova eset, betudok menni, vagy még el is kell tolnom az ajtóval? Na jó pont nem ki tudtam nyitni az ajtót, szoptatós párna (bazinagy, az a legfőbb barikád) és Maya a földön. Oké. Hogy érjek a gyerekhez. Mi van ha eltört valamilye? Mi van ha a úgy eset, hogy ha megmozdítom gáz lesz? De itt van és sír. Nincs idő ilyen baromságokra fel kell venni! Fel kell venni! Szóval azonnal felkaptam, persze próbáltam óvatosan. Mire az apja beért utánam (kb 10 másodperc) már hallkult az egyébként sem egetrázó sírás.
Hívtuk a dokit. Na még az is külön szám volt, mert a Zoli elhagyta a telefonját, az ennyémmel meg leginkább csak bénázni tudott, tehát először rossz rendelőt hívott fel (előző lakhelyszerinti), ahol soha még az én gyerekmről nem hallottak. Aztán meg lett a jó szám. Ott először a recepcióval kell közölni, hogy mit is akarsz tulajdonképp. Addigra én már átnéztem a gyereket, ő volt kedves közben felülni, majd elmászni, mint aki nem is érti, mi ez a nagy herce-hurca.
Közben a Zoli a vonalban, és válaszolgat a kérdésekre, vérzik-e, puklis-e, eszméletlen-e, sír-e?
Nem, nem, nem. Erre a nő, dehát hallom. Ja éppen nevet.
Oké, szóval nem úgy inditottunk, hogy hülyének néztek. Na de azért az én helyemben ki nem telefonált volna legalább?? Az lett a vége, hogy az orvos visszahívott pár perc múlva. Megbeszéltük, mi volt, hogy volt. Kicsit röhögött, és mondta, hogy ne aggódjak, nem sokára beszorul az ujja a kis lyukakba (ez már megtörtént néha egyébként), ezentúl csak a konektor lesz érdekes (ennek szintén aktualitása van), vigyázzak a sütővel (ami egyébként Maya kedvenc játka (világít- nem világít)), lépcsőn legurulás (azt nem élném túl, de attól tartok a gyerek sem) valamit vízforraló. Aztán mondta, hogy jól van most már nyugodjak meg és igyak egy teát a gyereknek valószínűleg semmi baj. Oké.
Felhívtam apósomat, elmeséltem neki is a világdrámát. Annyira röhögött, hogy én nem hallottam ilyen jókedvűnek mióta anyósom meghalt. Ő is megnyugtatott, azzal kapcsolatban, hogy mik következnek ezután (púp a fejesn stb), és hogy a Bandinak sem lett baja, mikor a Zoli kiborította a babakocsiból. Aztán felhívta anyámat és ketten örültek tovább.
Nem volt könnyű megnyugodnom, de ezek után én is kicsit vidámabb voltam, egyébként a Mayán annyi változás történt, hogy még sokkal aktívabb és megállíthatatlanabb lett. Este már levetkőztetni is csak pelusig tudtam, aztán megkapaszkodott bennem, és indultunk. A pelót már apa vette le róla a folyósósn menetközben, és a hölgy kigyalogolt kézenfogva a fürdőszobába.

Másnap reggel felállta hintszékem hintázó lábtartójába kapaszkodva, amit azért megfogtam, hogy ne hintázzon addig, ezért inkább a keze csúszott meg jobb hijján, és úgy beütötte a fejét, hogy egyből megszereztük az első kék púpot is.

Egyébként minden szép és jó. Én a normálisság és a depresszió peremén billegve, mindig visszapofozom magam a valóvilágba. Egyébként mindenhol fáj, vagy ahol nem, ott zsibbad.
Tudom tudom, még csak most jön a neheze. De akkor miért mindenki akkor akar segíteni jönni, mikor a gyerek megszületik, és igazából semmi gáz nincs vele? Ilyenkor mindenki csak otthonról mosolyog.
Kiérti ezt????

Ne ne, azt nem, azt ne csináld, azt nem szabad

Erről az okos oldalakon és újságokban azt olvastam, hogy nem igen van jó hatással a gyerekre. Tehát elhatároztam, hogy én majd nem nagyon mondom.
Na ja, köztudott a gyereknevelés az úgy működik ahogy te azt korábban elhatároztad. Néha este 6-7 körül úgy érzem, mintha egésznap csak annyit közöltem volna a lányommal, hogy mi az amit nem szabad. Szegénykém :(
Na de őszintén, szabad vezetéket enni? Ez a gyerek szinte semmi mást nem akar. El is határoztam, hogy a vezeték evést soha semmilyen körülmények között nem fogom megengedni, és mivel a gyerek most már mászik méghozzá amerre ő akar, így a szókincsem 2 nap alatt 2 szavassá fejlődött, néha persze megeröltettem magam, és komolyra fordítva a szót megkérdeztem, hogy : "hát nem érted, hogy az veszélyes lehet?" Mindezek után odáig jutottunk, hogy a leghosszabb hosszabbítót a konektorból kihúzva és önmagába visszacsatlakoztatva feláldoztuk a gyermekitudomány oltárán.

Katikám, még mielőtt elfelejtem. Nagyon köszi az e-mailedet, válaszolok is majd rá. Az a helyzet, hogy a kommenteket tényleg akartam/akarom engedélyezni, de mivel három napom ráment, hogy visszaállítsam normálba, és mégsem úgy működik ahogy kéne, így feladtam. Próbálkozom majd még, de azért elég bosszantó a dolog.

Ó jaj mit is írhatnék. Az a helyzet nálunk, hogy a kishölgy akit már korábban is hiperaktiviának hívtam, most már teljesen magárahagyhatatlan. Ezért amíg elkészül a kajája, a konyhában leterítet pléden ül -egészen addig amig az (egyelőre általam) elé pakolt fél konyhaszekrény leköti, aztán eltűnik az asztal alatt, illetve egyéb izgalmas (leginkább vezeték lelő) helyeken.
Már jó ideje stabilan ül, mostanában mégis akkorákat bír borulni, hogy nem hiszem el. Persze az ember a saját anyját mindig hülyének nézi, mikor az meséli, hogy "ketten ültünk melletted mégis fejre estél az ágyról" Persze a Maya akkor esik a fürdőszoba kövön mikor én épp pisilek. - Morbid vajon, hogy viszem magammal a gyereket pisilni? - Ja és nem csak villanyszerelő, de kardnyelő is a drága. Míg a többi gyerek a fakanállal a lábast csapkodja, addig az én lányom a fakanállal (néha habverővel) a szájában ül és kézzel csapkodja a.... fakanál végét, majd a szájából nem kivéve az eszközt üt egyet-kettőt azzal is a lábason, aztán körbenyalja a lábast és kézzel megcsapkodja. A xilofonnal is jól játszik, egyik ütőt a szájába veszi és a másik ütővel csapkodja a már szájában lévőt. Anya kedvéért napi kétszer a xilofont is eltalálja. És a xilofon ütő az is amivel a szánkban, halált megvető bátorsággal úgy is pofára tudunk esni, hogy anya fogja az egyik karunkat, nehogy baleset történjék.
Igen ilyen az élet. Irigylek is mindenkit aki panaszkodik, hogy takarítás, mosás, főzés stb. Nálunk ez felejtő. Én mint anya teljesen elhercegnősödtem. Takarításhoz és vasaláshoz segítséget kellett kérnünk, bár a vasalásból azért kiveszem a részemet, mert úgy tűnik mi valami hibát vétettünk a jótündérrel és a kifogyhatatlan vasalnivalós kosarat kívántuk, valami sokkal szuperebb dolog helyett. A főzés az Zoltánnal felváltva, de jellemzően inkább ő intézi. A mosás meg..., hagyjuk, azt nem vállalom magamra hibaként. Az a Zoltán hobbija, nem is enged a közelébe :)
Más szóval és őszintén, nincs okom panaszra, mert minden segítséget megkapok, és a Zoli nagyon nagyon jó hozzánk. Ma például ő vitte a Mayát éneklős klubba, amíg én a tanfolyamomon ültem, kezemben a telefonnal, hogy mikor érnek oda, és hogy lássam ha valami baj van és hívnak. Persze már haza felé tartottunk, mikor egy pici tere-feréből rájöttem, hogy a Zoli telefonjára volt irányítva az enyém, ezért ha éppen egy ház omlott volna rájuk arról sem tudtak volna tájékoztatni.
óóóóóó rizsa rizselli teljesen mást akartam írni, erre elhúztam a szót megint unalmasnál unalmasabb dolgokkal. Viszont azt hiszem, megpróbálok kicsit gyakrabban írni, mert szívesen kiírnék magamból dolgokat.
Jaj csajok úgy hiányoztok, de komolyan. Fene nagy boldogságomban azért néha falnak mennék, egy áttáncolt éjszakáért, vagy csak egy átdumált délutánért.

Puszi, jelentkezem hamar

Memememe mamma

Képzeljétek a világ nem szivacsból van. Dráma. Illetve nem is ez a dráma önmagában, hanem, hogy ezt a Mayának elég alaposan meg kell tapasztalnia most már nap mint nap.
Azt olvastam valahol, hogy azok a gyerekek akik kicsit később kezdik a nagymozgásokat ilyen szempontból előnyösebb helyzetben vannak, mert már óvatosabban is kezdik felfedezni a világot.
A Maya szerintem a nagymozgásokat tekintve nem egy későn érő tipus, úgyhogy mindent úgy kell megismernie, hogy megkóstolja, megfogja, lehúzza, lefejeli, ráesik.
Jó oké, tudom ez a dolgok rendje, de a szívem szakad érte. Ennél jobban viszont sajna nem vigyázhatok rá, mert akkor már börtönbe zárnám és tényleg csak nagyon későn, talán még nagyobb áron tanulná meg, hogy mit hogy is kell, illetve lehet.

Egyébként nagyon jól vagyunk, nagyon büszke anyuka vagyok. Persze persze kutyából nem lesz szalonna. Most is mindent túl dramatizálok.
A Mayussal mi köztudottan együtt alszunk, ami úgy történik, hogy (mivel nem túl nagy az ágyunk) a kiságy egyik oldala le van véve és a kiságy az ágy mellé van tolva.
Múltkor a hercegnő már pont készült a halálugrásra az ágyról mire beléptünk a szobába. Persze azonnal szívszélütést kaptam és két napig nem tértem magamhoz a mitörténtvolnaha című pánikból. Ezért a már korábban említett ágy kérdésben döntést kellett hoznunk.
Az alapötlet az volt, hogy veszünk egy nagy matracot, és azon alszunk majd együtt. Tudom sok mindenki szerint így a gyerek majd az én ágyamból megy a nászágyba. (marhaság) Végül, hogy gyorsan még a vásárlás előtt megtegyük az óvintézkedéseket lejjebb tettük a kiságy matracát, amivel tulajdonképpen csak annyit értünk el, hogy játszóteret csináltunk az ágyakból, a hercegnő ugyanis 3 perc alatt találta meg a módját hogy a 15-20 cm-es magassági mászó rekordot beállítsa. A rácsot visszatenni? Milyen szuper ötlet. "Majom a ketrecben szivem" szóval szerintem, ha félévig nem börtönözted be a gyereket akkor ez valószínűleg már nem ilyenkor fog bekövetkezni. A helyzet az, hogy éjjel sem szívesen kelnék úgy hogy az ágyból is ki kelljen másznom, és ne csak a karomat kelljen kinyújtanom azért, hogy a Mayát magamhoz öleljem.
Szóval mivel úgy tűnt a matrac lejjebb engedése még tetszett is a Mayának, így egy nagyobb méretű, stabilabb kiságy vásárlása mellett döntöttünk.
Az ágy megérkezett. Szuper, masszív a Maya szereti, de a matracok közötti szintkülönbség sajnos és szerencsére még csak meg sem közelíti az előzőt, viszont már így is csak alig tudok áthajolni, hogy berakjam a gyereket :)
Az alvás egyébként sem egyszerű mostanság, túl sok az érdekes dolog a világban amit még nem kóstoltunk meg és nem fejeltünk le, illetve amit újra megkóstolnánk. De azonnal, alvás előtt, vagy helyett.
Ezenkívül jön a fogunk. Dráma. De tényleg. Most már annyira szenved tőle a Maya, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Nem baj túl leszünk ezen is, és nekünk is lesznek gyöngy fogaink.

Mik is azok a nagy mozgások amiket csinál a Maya. Felül, feltérdel, feláll (persze az utóbbit csak kapaszkodva, de persze bármibe) kúszás helyett már mászik, illetve felmászik (bármire amire sikerül). Büszke vagyok rá, mert igen tudom, hogy mások csodagyereke még csodásabb és ilyenkorban már ír olvas és iskolába jár sőt, de azért azt gondolom a Maya is nagyon ügyes.
Egyébként beszédben ott tartunk, hogy babababebe mamememammamama gaga babu, beöbeö.
A teljes szókincset nem írnám le ide mert talán nem szivesen olvasná végig senki.

Az evéssel nem haladunk valami gyorsan. Még mindig csak napi egyszer van nálunk szilárd étel, hol több, hol kevesebb, de lassan kezdem majd még egyszer kínálni. Persze, ha én olyasmit (gyümölcs, víz) eszem, vagy iszom napközben amit ő is kaphat akkor megkínálom.
Cicizés még mindig megy ezerrel, persze egyre viccesebb esetek vannak.
Amíg a baba kicsi, előfordul (persze a buszon is), hogy az összes rajtad lévő ruhán keresztül próbálja bekapni a melledet, érdekes ezt is lehet viccesebben. Egyszer, pont mikor vendégeink voltak, a Maya kihúzta a polóm nyakát és bedugta a fejét. :) A múltkor félmeztelen voltam, úgy vittem Mayát egyik szobából a másikba, erre ő elkapta a mellemet és behúzta a szájába, röhögtem, vicces volt főleg, hogy nincs gumiból semelyik testrészem. Tegnap este, kúszott mászott, én meg feküdtem mellette az ágyon - szokása mostanában figyelmen kivül hagyni, hogy ott vagyok és keresztül mászni rajtam, vagy a felhúzott lábam alatt- erre oda jön elkezd felmászni rám, majd mint egy kiskacsa rábukott a cicimre (térdelve az ágyon támaszkodva a hasamon) és elkezdett szopizni. Édes volt. Sajna nem kapott levegőt, úgyhogy hozzá kellett járulnom az ügy sikeréhez két kezemmel.

Más érdekesség, talán az, hogy a tükröt jó ideje már nem csak csapkodjuk de puszilgatjuk is. Más gyerekek, főleg egyidősek láttán hasonló a reakció, csak érdekesebb az egész.
Babaúszás megy, sőt egyre jobban. Ott is látszik, hogy mennyit fejlődik a gyerek. Elképesztő.

EZ EGY CSODA.

Jó persze csomó minden van még, és szívem szerint minden megosztanék elmesélnék, de annyira nehéz összeszedni a gondolataimat ilyenkor. Remélem egyszercsak mégis sikerül majd.

Úgy döntöttem kommenteket mégiscsak megnyitom, hátha valaki valamit hozzászólna.
Hiányoztok.

Puszi,
igyekszem, hogy a legközelebb, most sokkal közelebb legyen.