Godzilla, avagy Maya a megállíthatatlan

Néha annyi szuper cím jut eszembe egy- egy bejegyzéshez, hogy nincs is annyi írni valóm, mint amennyi címem. Ráadásul, van amikor már annyi mindent elakarok mesélni, hogy egésznap mondom fel magamban, hogy mit is írok majd ide, aztán itt a nagy alkalom, hogy végre írhatok, lássuk mi lesz belőle...

Nem tudom, olvastátok-e a Galaxis Utikalauz Stopposoknak című nagysikerű könyvet, valamint folytatásait (ha nem akkor hajrá), abban írják, hogy hogyan is tanulhat meg az ember repülni.
A lényeg, hogy megbotlassz, vagy egyéb módon megpróbálsz elesni, de közben annyira elbambulsz, hogy véletlenül elhibázod a földet, és kész máris repülsz. Ez eddig állítólag (a könyv szerint), csak egy embernek sikerült, és megnyugtathatok mindenkit, hogy ez nem az én lányom volt.

LONDON, 2 HÓNAPPAL KORÁBBAN...

Szinte biztos vagyok benne, hogy írtam már akár többször is, hogy a Maya egyszer megpróbált önállóan fejest ugrani az ágyról, és pont utolsó pillanatban közbeléptünk. Azóta az addiginál is mindig jóval magasabb és szélesebb barikádot építünk az ágyneműből és extra párnákból, hogy ez még véletlenül se sikerülhessen, és természetesen, továbbra is nagyon sűrűn benézünk a hozzá még akkor is ha -elvileg- alszik. Jó ég mennyire megijedtünk akkor, össze-vissza kapkodtunk, hogy akkor most mit csináljunk, hogy a gyerek túl élje és nehogy egyszer tovább jusson.
Ezelőtt nem sokkal otthon beszéltem pár emberrel, és mondták, hogy az ő gyerekük leesett a konyha asztalról, vagy pelenkázó asztalról /családonként változó/.
Én persze merő jóindulatból, mindenkit azonnal elítéltem, mert micsoda felelőtlenségre vall. Egyébként most is azt hiszem, főleg mert mi oka lehet bárkinek egy hét hónapos gyereket a konyha asztalon altatni (ez történt), illetve milyen kósza ötlet az, hogy az én 7 hónapos gyerekem nem fordul utánnam a pelenkázó asztalról ha ott hagyom. Szóval ha őszinte akarok lenni ezeket az eseteket még most sem értem.

Mikor a Maya kimászott az ágy szélére én egy hétig kattogtam, hogy milyen anya az ilyen akinek a gyereke, idáig jut. Hát milyen lenne? Szuper! Más gyerek ilyenkor még kúszni sem tud, nem hogy mászni. (na persze ez lehet, hogy inkább a gyerek szuperségére vall nem az anyáéra)

Régebben a Maya úgy aludt el, hogy előtte még bekúszta magát a legkényelmesebb pozícióba, mostanában ilyenkor sajna ha kúszással próbálja inditani az alvást, elkúszik a kiságy végéig ettől kipattan a szeme és feláll.
Ébredni úgy szokott, hogy ha kialudta magát akkor vigyorog és magyaráz esetleg kiabál, hogy héj héj. Ha még álmos, csak felriadt, éhes vagy szomjas, akkor sír. Akkor cici következik és alvás tovább.

Tegnap Zoltán hazajött a boltból, hercegnő aludt, úgyhogy mondtam tartsa nyitva a fülét én megyek gyakorlom a trónon ülést (mint a Süsüben a kiskirályfi). Na hallom sír a gyerek, tehát
nyilván még nem aludt eleget. Bementem hozzá, felraktam töltőre, aztán mikor úgy tűnt, hogy visszaszunnyadt akkor letettem az ágyába. Kicsit kúszott, de otthagytam. Kiértem a konyhába, félperc múlva őrületes puffanás és sírás.
Hát embernek nem kívánom a következő kb 15 másodpercet. Azonnal tudod, hogy eljött a rettegett pillanat a gyerek lezúgott az ágyról. Rohanok a szobafelé, ajtó zárva. Te jóisten ennek a gyereknek volt ideje röptében bezárni az ajtót? Vajon hova eset, betudok menni, vagy még el is kell tolnom az ajtóval? Na jó pont nem ki tudtam nyitni az ajtót, szoptatós párna (bazinagy, az a legfőbb barikád) és Maya a földön. Oké. Hogy érjek a gyerekhez. Mi van ha eltört valamilye? Mi van ha a úgy eset, hogy ha megmozdítom gáz lesz? De itt van és sír. Nincs idő ilyen baromságokra fel kell venni! Fel kell venni! Szóval azonnal felkaptam, persze próbáltam óvatosan. Mire az apja beért utánam (kb 10 másodperc) már hallkult az egyébként sem egetrázó sírás.
Hívtuk a dokit. Na még az is külön szám volt, mert a Zoli elhagyta a telefonját, az ennyémmel meg leginkább csak bénázni tudott, tehát először rossz rendelőt hívott fel (előző lakhelyszerinti), ahol soha még az én gyerekmről nem hallottak. Aztán meg lett a jó szám. Ott először a recepcióval kell közölni, hogy mit is akarsz tulajdonképp. Addigra én már átnéztem a gyereket, ő volt kedves közben felülni, majd elmászni, mint aki nem is érti, mi ez a nagy herce-hurca.
Közben a Zoli a vonalban, és válaszolgat a kérdésekre, vérzik-e, puklis-e, eszméletlen-e, sír-e?
Nem, nem, nem. Erre a nő, dehát hallom. Ja éppen nevet.
Oké, szóval nem úgy inditottunk, hogy hülyének néztek. Na de azért az én helyemben ki nem telefonált volna legalább?? Az lett a vége, hogy az orvos visszahívott pár perc múlva. Megbeszéltük, mi volt, hogy volt. Kicsit röhögött, és mondta, hogy ne aggódjak, nem sokára beszorul az ujja a kis lyukakba (ez már megtörtént néha egyébként), ezentúl csak a konektor lesz érdekes (ennek szintén aktualitása van), vigyázzak a sütővel (ami egyébként Maya kedvenc játka (világít- nem világít)), lépcsőn legurulás (azt nem élném túl, de attól tartok a gyerek sem) valamit vízforraló. Aztán mondta, hogy jól van most már nyugodjak meg és igyak egy teát a gyereknek valószínűleg semmi baj. Oké.
Felhívtam apósomat, elmeséltem neki is a világdrámát. Annyira röhögött, hogy én nem hallottam ilyen jókedvűnek mióta anyósom meghalt. Ő is megnyugtatott, azzal kapcsolatban, hogy mik következnek ezután (púp a fejesn stb), és hogy a Bandinak sem lett baja, mikor a Zoli kiborította a babakocsiból. Aztán felhívta anyámat és ketten örültek tovább.
Nem volt könnyű megnyugodnom, de ezek után én is kicsit vidámabb voltam, egyébként a Mayán annyi változás történt, hogy még sokkal aktívabb és megállíthatatlanabb lett. Este már levetkőztetni is csak pelusig tudtam, aztán megkapaszkodott bennem, és indultunk. A pelót már apa vette le róla a folyósósn menetközben, és a hölgy kigyalogolt kézenfogva a fürdőszobába.

Másnap reggel felállta hintszékem hintázó lábtartójába kapaszkodva, amit azért megfogtam, hogy ne hintázzon addig, ezért inkább a keze csúszott meg jobb hijján, és úgy beütötte a fejét, hogy egyből megszereztük az első kék púpot is.

Egyébként minden szép és jó. Én a normálisság és a depresszió peremén billegve, mindig visszapofozom magam a valóvilágba. Egyébként mindenhol fáj, vagy ahol nem, ott zsibbad.
Tudom tudom, még csak most jön a neheze. De akkor miért mindenki akkor akar segíteni jönni, mikor a gyerek megszületik, és igazából semmi gáz nincs vele? Ilyenkor mindenki csak otthonról mosolyog.
Kiérti ezt????