Szenvedélyes szenvedés

Na persze nem valami vad szenvedély éget, hanem inkább már a szenvedés a szenvedélyem. Csomót gondolkodom, hogy vajon alkatilag vagyok-e képtelen igazán boldog lenni vagy ez másokkal is így van néha?? Persze a nagyhatású filozófiai alkotás a Sex és New York sok megold(hat)atlan lelki nyavalyámon átsegít, azért nem mindegyiken.
Úgy tűnik annyira bezárkóztam és magamba fordultam, hogy szép lassan már tényleg nem maradtak emberek körülöttem. Ez itt azért elég nagy trauma tud lenni, mert idegen ország stb stb. Nem is tudom meddig kéne Angliában élnem ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is az otthonomnak érezzem.
A másik probléma, hogy már nem csak itt vagyok magányos, hanem miután ebből a helyzetből kilépek és hazamegyek, akkor vagy nincs is kedvem senkivel találkozni, vagy ha mégis összejön, akkor rá kell ébrednem, hogy abszolút lehangoló energiavámpír vagyok, akivel végül már az ezer éves barátai sem szívesen találkoznak. Na ja kik is a barátok??? Persze az én életemben ez a kérdés kicsit túl gyakran merül fel. ÁÁÁ biztos semmi köze ahhoz az apró alkati problémához hogy más szemében általában a szálkát is meglátom míg a sajátomban a gerendát sem, viszont ha valaki más igen akkor aztán van lelkidráma. Én aztán nehezen viseltem egyébként is mindig a kritikát, de basszus azért tényleg van olyan, hogy egy-két ember igazából csak jót akar, de olyan rohadt tapintatlan, hogy ahelyett, hogy azt érezném, igaza van tök jó, hogy rámutatott, hogy min kéne változtatnom, inkább azt érzem aha jól megmondta őt sem akarom többé látni. Bár tudom, hogy igaza volt.
No mindegy. Meg nem értett szenvedő alany vagyok egy jó ideje (mióta megszültem? vagy mióta megszülettem? nem is tudom igazán :) )

Tegnap átjött Bandi, a Zoli öccse, és úgy alakult, hogy ketten maradtunk itthon főzőcskézni, amíg a Zoli elvitte csavarogni a lányát. Érdekes, hogy a Bandi, - akitől megismerkedésünktől kezdve kb 4 évig folyamatosan rettegtem, és csak magamra erőltetett vagányságból mertem egyáltalán hozzá- vagy beszólni - , kb 2 perc alatt megértette, hogy mi a bajom, és végre pár percig tök jól éreztem magam. Végre. Tulajdonképpen a kommunikációs zavarok között egy rég felismert, csak elhanyagolt tényező volt lényeges. Eddig nőkkel (és Zolival) próbáltam beszélgetni. Jó ég! Mi van velem? Nem emlékszem, hogy a 29 évem alatt kb 3 nővel bírtam néha normálisan elbeszélgetni?? :)

Egyébként a helyzet az, hogy persze kívülről marha röhejesnek hangzik, de őrületes pánikba estem első sorban attól, hogy mindjárt 30 éves leszek, ami számomra önmagában is megrázó és megalázó fordulópont, de mindemelett, nincs szakmám, nincs életem, nincs pénzem, nincs önbecsülésem. Viszont van egy gyerekem és neki egy apja, aki gondoskodik ugyan rólunk, de hogy tudja-e hogy én tulajdonképpen ki is vagyok, egy nanny a gyerek mellett, vagy egy élő ember, esetleg (már elnézést, de) Nő....???

Ha minden jól megy, akkor idén, de legkésőbb februárban diplomázom. Ehhez persze tényleg mindennek jól kell mennie, mert még rengeteg dolgom van, hogy ez sikerüljön.
Aztán el kell döntenem, hogy tovább tanulok-e, és végre azt tanulom-e ami érdekel, vagy megint valamit amivel ugyan gyorsan el lehet helyezkedni, de ...... de... ennyi. Elhelyezkedni, pénz kapni, dolgozni menni, hazajönni. Igazából már ez is olyan jól hangzik, hogy sosem gondoltam volna, hogy munkába menni és saját fizetést kapni egyszer vágyálmommá válik majd a számomra.
A másik verzió, hogy elmegyek suliba. Felveszem hozzá a kimondhatatlanul rengeteg állami támogatást, és bízom a csodában, hogy angolul elvégzek egy egyetemet ÖT ÉV alatt, majd állást kapok, és még mindig görbebot nélkül járhatok majd dolgozni, visszafizetem a hitelt, a Maya még nem halt éhen, és pikk-pakk máris más országba költözhetünk, vehetek magamnak egy új ruhát, csináltathatok frizurát, beruházhatok botox-ra, hogy fiatalabbnak tűnjek, és járhatok templomba imádkozni, hogy ha csak titokban is, de még egyszer az életben egy pasi gondoljon rám másképp, mint egy....., hát nem is tudom deffiniálni amit ide akartam írni, talán a szürke kisegér felnőtt ember méretű verziója.
Szóval nem gáz van, hanem pánik. Döntéseket kell hoznom, és valahogy valami remény sugarat kell találnom, hogy 30-on túl és gyermekáldás után is van élet.
Nem tudom.. VAN??